A pásztorkodás több mint ezeréves mesterség, már honfoglalás kori őseink is foglalkoztak állattartással a földművelés mellett. Akkoriban minden jószág (ló, szarvasmarha, juh) télen-nyáron a szabadban élt. Ezt nevezték szilaj állattartásnak. A jószágok jelentették a vagyont: ezeket eladhatták, elcserélhették. Az állatok fokozatosan egyre több hasznot hajtottak: az ökrökkel szántottak-vetettek, a lovakkal fuvaroztak, a tehenek tejéből sokféle terméket készítettek. Minden településen tartottak állatokat, de a földművelésből élőknek nem maradt idejük az állatok megfelelő gondozására. Erre a feladatra a falu pásztorokat fogadott fel. 

 

Az állatokat, amelyekkel a földet művelték, otthon tartották az istállóban és a község határában legeltették. A többi állatot Szent György napján, április 24-én távolabbi legelőkre hajtották és csak Szent Mihály napján, szeptember 29-én vitték haza, hogy az istállóban teleljenek. Ezt félszilaj tartásnak nevezték. 

 

A pásztorokat a rájuk bízott állatok alapján különböztették meg. A csikós őrizte a kihajtott ménest, a gulyás a szarvasmarhákat, a juhász a juhnyájat, a kondás a legelőn éjszakázó sertések csapatát, a kondát; a naponta hazahajtott disznókat, a csürhét pedig a csürhés. A naponta hazahajtott szarvasmarhákat a csordás vigyázta. Ez a felsorolás egyben rangsor is volt közöttük, amit a népdal is megörökít:

 

Csikós legény vagyok,

Hortobágy eleje.

Gulyás, ha nyalka is,

utánam a helye.

 

Kampós juhászokkal 

ritkán parolázok,

sáros kondásokkal

még csak szót sem váltok.

 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)