Szünetekben jártam az iskola folyosóit, elszántan kutatva a legrosszabb gyerek után. A felsősök között volt pár ígéretes példány, akik lökdösődtek és csúnyán beszéltek, némelyikük cigarettázott is. De egyik sem volt igazán rossz, mert nem láttam sötétséget a tekintetükben.
 |
Császár Annamária | Papp Anikó Míra A betolakodó
Tengerre vágyott Brúnó kapitány, hajózni kék ég alatt a kék vízen, távoli szigetek kincsét kutatni. Előhúzta vitorlását a garázsból, és várta, várta az őszi nagy esőket.
Az esők jöttek, először pár csepp csak, majd gyors záporok, végül komoly égszakadás is, hogy a víz elárasztotta az utcákat, s hátán a kapitány a folyóhoz evezhetett. A folyó a tágas tengerig vitte, ahol egész télen át a kék vízen hajózott, és kincsek után kutatott.
A tavaszi áradás aztán visszahozta a kapitányt, vitorlást, kutatott kincseket, befőttesüvegben kis kékséget is emlékbe.
Brúnó kapitány beállította a vitorlást a garázsba, kakaót készített, mert az mindig jólesik hosszú út után, és fáradtan szusszantva huppant le kedvenc fotelébe.
– Au – szisszent mögötte valaki. – Vigyázhatnál, hová ülsz.
– Bocsánat – hebegte a kapitány talpra szökkenve. – De mit keresel te itt?
– Lakom – válaszolta egyszerűen a varjú.
– Az nem lehet – tiltakozott a kapitány. – Itt ugyanis én lakom.
– Hideg volt télen, a ház meg üresen állt, hát beköltöztem – vont vállat a madár pimaszul, mintha ez magától értetődne.
(A folytatás az őszi számban olvasható)
|