Nem volt kötelező. Jöhetett bárki, aki nem undorodik, nem fél a békáktól. Az autópálya mellett gyülekeztek. Ott, ahol előző nap, egymás mellé rakott, sűrű rácsú gyümölcsös ládákból terelőkerítés épült. A ládák között földbe ásott műanyag vödrök. Ezekbe a „csapdákba” pottyantak az úttesten átkelni készülő békák. Ezeket kellett összeszedni, átvinni épségben

a túloldalra.

 

Kicsik, nagyok hajladoznak rikító sárga mellényekben. Csizmarek is térül-fordul, kezében vödör, épp most lépi át az úttestet; egyetlen lépéssel. Könnyű neki, lábán a hétmérföldes. Háromszor fordult. Ősszel nincs akkora béka-forgalom, mint a tavaszi vonuláskor, de ha ők nem segítenék vissza a télre készülődő állatokat a tó és az avaros között húzódó, autó-járta, veszélyes aszfaltsávon, bizony sok varangy otthagyná a fogát.

 

„Van foga a békának?”, tűnődött Csizmarek, útban hazafelé. Nem találkozott senkivel, akitől megkérdezhette volna.

 

Otthon, még az udvaron (a maga faragta fakéssel) levakargatta hétmérföldeséről a sarat, mielőtt végképp rászáradna. Tett-vett, azután megvacsorázott és lefeküdt. Hamar elaludt. Álmából különös zaj, mondjuk inkább: hang zavarta fel. Placcs, placcs, placcs… Bódultan kaparászott a falra erősített olvasólámpa kapcsolója felé. Katt! Csizmarek megdörzsölte a szemét. Az ágya melletti széken zömök béka ült. Feje rövid, legömbölyödött, orra felé erősen lecsapott. Aranyszínű, nagy szemében függőleges pupilla. Hátsó lábának ujjai között úszóhártya feszült. Kétoldalt, a szék karfáján, mint ázott verebek a kúpcserépen, szorosan egymás mellett kucorogtak a többiek: ásóbéka, fakúszó, aranyvarangy, unka, leveli. Csizmarek ezeket tudta megkülönböztetni, de volt ott sok, neki ismeretlen, csicskes, csücskös, rücskös, sárga, piros, barna, kék, csíkos, foltos (épp csak kockás nem) békaforma pupák. Pupák. Hogy jutott ez eszébe? Ha te láttad volna azt a sok-szemmel pislogó, fülig-száj bandát, te sem gondoltál volna mást. Végetnem érő sorban: platty, platty… jöttek még mindig. Mikor az utolsó béka is felplattyogott a helyére, a széken szabályosan ülő meghajolt, majd hátat fordítva Csizmareknek, felemelte két mellsőjét. „Kezében” kis ezüstszín pálca villant. A kórus akkor rázendített: „Ü-üdv önre, s háza-a népére, kedves jó-ó Csizma-arek… re-endkívül boldo-ogok vagyunk, az iste-en áldja-a meg…” 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)