A kis asztalt hárman ülték körbe: Bori, Bíró Laci, akit maguk közt Birkucinak hívtak, és Baskó. A negyedik Pamut, akit ritkán vettek be a játékba, s most is külön, a kuckójában ült. Soha nem látta még a Napot, és a Holdat is csak elképzeli. Pamut így született, vakon. Megtanulta az ízeket, ismeri az illatokat, a formákat. Ha kap egy almát, megszagolja, kicsit gömbölygeti a tenyerében, és azt mondja, ez jonatán. Megtalálja a csumát. Mikor harapja, kikerüli az alma alján a szöszt. Csutkáig rágja. Szóval mindent tud. Azt is, hogy a jonatán piros. Csak azt nem tudja, mit jelent: piros. Soha nem látta. Hadd nézzelek, gyere közelebb, mondja, és megtapogatja Baskó arcát.

Pamut keze puha. Ujjai finomak; velük lát. Azt mondja: nekem ne mondd, hogy ez vagy az szép. Mi az, hogy szép? Beszélj róla. Pamut naphosszat ül a sarokban, és mindig molyol: babrál, „nézeget” valamit. Simogatja a cicát, borsót pucol, krumplit hámoz, dúdolgat magának. Mikor mit. Mit csinál majd nagymama korában? Kötni is tud. Ezt mindenki megcsodálja, Pamut meg nem nagyon érti, miért. Kötni nem nagy dolog.

Egy sima, egy fordított. Ha ezt tudod, már tudsz kötni, mondja.
– Ne csalj! – pillant Bíró Lacira Bori.
– Dominóban nem is lehet – mondja Baskó, de gyanakodva Birkuci kezére sandít.

Birkuci nem csal, miért is tenné. Nyerésben van. Már csak két dominót szorongat a markában, s az egyiket a következő körben leteszi. S akkor, „jaj, ne!” hördülnek fel szinte egyszerre. Elmegy a villany. Elpattan a fény. Sötétségbe borul a szoba.

Pamut kötöget a sarokban: kötőtűi szorgalmasan, ütemesen össze-összekoccannak. Egy hosszú sálon dolgozik. Egy sima, egy fordított. Oda is figyelhetne, miről beszélgetnek azok ott hárman az asztalnál, követhetné, hogy hol tart a játék, de nem figyel. Dúdolgat és köt.



(A folytatás a téli számban olvasható.)