Réges-régen, amikor az öreg télapónak nap mint nap az erdőn át vitt az útja, csaknem mindig szembejött vele egy szépen feldíszített karácsonyfa. Akkoriban ugyanis a karácsonyfák az erdőben laktak, s jószerével teljesen ismeretlenek voltak a városban.
Valahányszor szembetalálkoztak, a télapó illendően köszöntötte, hanem a karácsonyfa még csak azt sem mondta: fapapucs.

?Nyilván fennhéjázó természetű ? tűnődött a télapó ?, pedig milyen jó volna, ha eljönne velem a városba, és személyes jelenlétével emelné az ünnep fényét!?

Addig-addig morfondírozott, míg elhatározta, hogy legközelebb összeszedi a bátorságát, elébe áll, és egyenesen a mellének szegezi a kérdést: vállalkozik-e a hosszú útra?
Na, ha elhatározta, úgy is tett.

? Szép jónapot, karácsonyfa! ? üdvözölte. ? Én vagyok az öreg télapó, akiről bizonyára már hallottál egyet-mást, és hogy ne köntörfalazzak tovább, egyenesen mellednek szegezem a kérdést: eljössz-e velem a városba, hogy személyes jelenléteddel emeld az ünnep fényét?
? Ostoba fajankó vagy, télapó! ? felelte gúnyosan a karácsonyfa. ? Hogyan válaszolhatnék a kérdésedre? Hát nem tanultad az iskolában, hogy a fák nem tudnak beszélni?
? Igaz, ami igaz ? restelkedett a télapó, mert nyomban eszébe jutott, hogy csakugyan tanulta, azzal rosszkedvűen eloldalgott.

Ment, mendegélt, lógatta az orrát, ám szerencsére szembejött vele a hóember, aki éppen a kutyáját sétáltatta.



(A folytatás a téli számban olvasható.)