A hócsalád mereven bámulta az iskolaudvaron ugrándozó gyereksereget. A varázsló a fenyőfák mögül figyelte a viháncolást. A hóemberek csak álltak, tétlenül nézték a fejük mellett elsuhanó hólabdákat, és tűrték, hogy fejükre hulljanak a csillogó hókristályok. A varázsló még nagyon fiatal és tapasztalatlan volt. Amikor lejárt a szünet, a tanulók visszamentek az osztályba, az udvar megüresedett, és a varázsló előmerészkedett a fenyőfák fedezékéből.

? A nevem Pálca Pál ? mutatkozott be.
A hócsalád rezzenéstelen arccal nézett vissza.
? Varázsló vagyok.
Úgy látta, a szénszemek érdeklődve csillognak, így felbátorodva folytatta:
? Arra gondoltam, elvarázsollak benneteket valahová, ahol nem ismerik a havat. Ott igazi nagy szenzáció lesztek, nem úgy, mint itt, ahol rátok sem hederítenek a gyerekek. Akarjátok?

A Nap éppen akkor bújt elő a felhők mögül, és ahogy sugarai a hócsaládra záporoztak, a fejük mintha biccentett volna: kicsit előre csusszant. A varázsló már húzta is elő a pálcáját, és az égre emelve tekintetét elmormolta az ilyen alkalmakra összeállított varázsigét. A hócsalád abban a pillanatban eltűnt.



(A folytatás a téli számban olvasható.)