Hát nem tanultad az iskolában, hogy a fák nem tudnak beszélni?– Ez a mondat (amelyet a mesében éppen egy fa mond) nyilvánvaló logikai ön-ellentmondás. Lehetetlenség, abszurdum. Az ön-ellentmondó kijelentések logikai feszültsége kiváló játékforrás. Pl. mit kezdjünk azzal az állítással, hogy „Én mindig hazudok”? Hiszen ha ez egyébként igaz, akkor éppen ebben a kijelentésben nem igaz. Vagyis mégsem mindig hazudik.

Más példa: a középkori filozofálgatások tipikus kérdése volt, hogy ha Isten mindenre képes, vajon tud-e akkora követ teremteni, amelyet már nem bír fölemelni. Vegyük észre, hogy mindkét gondolatban a „mindig” és „minden” (azaz a „végtelen”) értelmezése a megoldhatatlanság alapja.

Ismert az alábbi logikai találós kérdés is. Egy útelágazásnál az ott ülő embertől kell megkérdezni, hogy melyik a helyes irány, s tudjuk, hogy ez az ember felváltva egyszer igazat mond, egyszer hazudik, de nem tudhatjuk, hogy most éppen melyik következik. Mit kell tőle kérdezni, hogy biztosan megtudjuk, merre menjünk? A megfejtés: „Melyik utat mutatta az előző embernek?” Erre a kérdésre ugyanis válaszként mindenképpen a rossz irányt fogja mutatni. Ez matematikailag is értelmezhető, ha az igazmondást „pozitívnak”, s a hazugságot „negatívnak” tekintjük. Egy negatív és egy pozitív szám szorzata ugyanis mindenképpen negatív.

Hasonló a megoldása a következő történetnek is, amely szintén logikai abszurdumra épül:

Az életét féltő király egy szigetre költözik, s az egyetlen hídra őröket állít. Parancsa: „Senki nem jöhet be a szigetre! Ha igazat mond, aki be akar jönni, akasszátok fel. Ha hazudik, dobjátok le a hídról az éhes krokodilok közé!” De jött egy ember, súgott valamit az őröknek, mire azok tanácstalanul egymásra néztek, s továbbengedték a látogatót. Vajon mit súgott a jövevény? [„Ti most engem bedobtok a krokodilok közé.”]