Torday Tódor, a bércbereki mező neves hegedű-művésze békésen szuszogott egy sárga pitypang tövében. Épp csak az orra hegye kandikált ki a cakkos szélű, zöld levelek közül. 

 

Alaposan kifárasztotta a mező nyugati csücskében adott esti koncert. Egész éjjel húzta hegedűjén a sok nyári dallamot. Remekül játszott – nem csoda, hisz a híres Torday tücsöknemzetség leszármazottja volt. A családjában mindenki muzsikált. Hol itt, hol ott turnéztak a világban, haza csak ritkán látogattak. Tódor nem vágyott világhírre, pedig sokfelé hívták, még a görög Kabóca zenekar első hegedűsi állását is felkínálták, de ő inkább itthon maradt. 

 

– Cip-cirip! Aludni akarok! – mormogta bosszúsan, amikor a reggeli napsugár megcirógatta.  

A hegedűje után nyúlt, de az nem volt sehol.

 

– Cirregi-dörrögi, cip-cirip! Hová tűnt a hangszerem? Hegedű nélkül mit ér a tehetségem? – csuklott el a hangja. Előbb csak szipogott, aztán pityergett, s már éppen rá akart zendíteni a sírásra, amikor valaki megszólította. A rózsabogár volt.

 

– Megértelek barátom, de egy ekkora művész, mint Te – a hatás kedvéért itt nagyot sóhajtott – nem engedheti meg magának, hogy nyilvánosan elgyengüljön! Mit szólnának a rajongók! Mondd csak, hallod, amit én hallok? – váltott hirtelen témát. 

 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)