A huszadik század közepén John Cage [ejtsd: dzsón kédzs] amerikai zeneszerző hatalmas megdöbbenést keltett 4’33” című művével. Akármilyen előadó „megszólaltathatja”, ugyanis egyetlen hangot sem kell megfújnia, megütnie, megpengetnie vagy akár énekelnie. Csak csöndben kell maradnia. 

 

A közönségben ilyenkor várakozás ébred, próbálja kitalálni, mi fog mindjárt felhangzani. Gyors zene? Lassú? Táncos? Dallamos? Halk? Hangos? De csak nem szól semmi. A nagy csöndben egyre-másra felfedezzük a környezet hangjait. Valaki köhög a teremben. Esetleg az utcáról behallatszik egy szirénázó autó. Valaki még pár szót súg a szomszédjának. Elejtenek egy táskát vagy kulcscsomót. Addig hallgatjuk a „semmit” – többnyire egyre türelmetlenebbül –, amíg véget ér a címben megadott idő: négy perc harminchárom másodperc, s kivonulnak a színpadról a „zenészek”.

 

Komolytalanság? A zene megcsúfolása? Nem. Cage a fülünket ébresztgeti: halljuk meg magunk körül a hangokat, a zajokat. Csak a helyszín tréfál meg. Mert a koncertteremben zenét várunk. Ám ki ne próbálta volna még nyári estén erdőn vagy mezőn a csöndet hallgatni? A csönd a természetben sohasem süket semmi. Hiszen hallunk ciripelő tücsköt, csivitelő madarat, zümmögő bogarat, sőt, még a szélnek is hangja van, a levélsusogásról nem is szólva. S hát még amit nem hallunk! Hiszen az ember csak egy bizonyos hangtartományban hall, ami az alatt vagy afölött van, nekünk mintha nem is volna. Ennek köszönhetem, hogy elriasztottam házamból a nyesteket: olyan hangkeltő berendezést tettem a padlásra, amely nekik csúnya, sivító hangot ad, én viszont nem hallok belőle semmit. Még a világűr sem csendes: minden mozog benne, a mozgás pedig hangot kelt. Ezt hívhatjuk „a szférák zenéjének”. 

 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)