Mi lehet ez, kérdezi Dani, és gömbölyödik a háta, ahogy guggol mellettem. Sűrű sötét van körülöttünk, olyan ez a sötét, mint a nagymamám fekete sálja, amit a vállára kanyarít, és amiből mindig hullanak a szálak. A szálak mutatják a nyomát, hogy éppen merre jár. Ebből a fekete éjszakából is hullanak a szálak vagy hangok – vagy micsodák. Hallod, kérdezi. Nem tudom, mi ez, suttogom, és én is lekuporodom a földre. Hang-sál, mondom aztán eltöprengve. Dani meg azt gondolja, már megint furcsákat mondok, biztos túl sok fagyit ettem. Hogyhogy hang-sál? Most hang vagy sál? Vagy olyan sál, ami hangból van? Hallgatózunk, a felnőttek a teraszon ülnek, szombat van, holnap sincs iskola. Úgy érzem a fűben guggolva, hogy az esti hideg levegő felmelegít. Horkantások, szuszogások, rémisztő hangok mindenütt. Ez is a sálhoz tartozik még? Mekkora lehet? Hány kilométeres? Dani nem meri mutatni, hogy fél, és persze én sem, biztos valami sün, mondjuk. Sün, és nem sál? Megrántjuk a vállunkat, próbálunk úgy tenni, mintha tényleg azt hinnénk, hogy sün van a közelben, és nem sárkány. 

 

Legszívesebben mindketten felpattannánk, rohannánk a felnőttekhez, de ezt nem lehet, ebből már kinőttünk. Maradunk hát guggolva a földön, a lábunk már remeg. Most egy minden eddiginél hangosabb horkantást hallunk. Azt mondanám, biztos a Dezső bácsi elaludt mellettünk, ő horkol, de Dani megelőz, és remegő hangon kérdezi: ugye, te is hallottad. 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)