Hogy mi baja van a báránynak a farkassal vagy a varjúnak a rókával, azt értettem, és még azt is, hogy a varjú inkább a sajtra haragudott meg, amikor a róka ravasz trükkel elvette tőle - de mi történt a hóember és a nyúl között?

A hóember jóban volt a jegesmedvével, tűrhető kapcsolatot ápolt a farkassal, de nem szerette a nyulat. Igaz, a növényeket se különösebben, mert keveset, legfeljebb hírből, mondásokból tudott róluk. Amikor fölépítettem a kertben, még csak a száját raktam ki szénből, és tessék, máris a káposztát szapulta nekem, hogy az micsoda üresfejű alak. De nem kedvelte a fákat sem. Nevetséges kopaszoknak tartotta valamennyit. Mondtam, hogy nyáron nem kopaszok. Nem hitte. Mutattam a fenyőfát, azt meg tüskésnek találta.

Amikor befejezésként répát nyomtam a képébe, tovább kötekedett: ?Hozz tükröt, látni akarom az arcomat!? A patak befagyott jegéből vágtam ki egy tükörnyit, és elé toltam. ?Nem vagyok sápadt? ? kérdezte. ? Nem nagyon piros az orrom? Azonnal ide egy sálat! Igazítsd el a kalapom!? Így parancsolgatott, de nem zavart, mert kedvelem a hóemberek dohogását.

Csakhogy élt akkor nálunk egy nyúl is. Néha lejárt az udvarba, bár figyelmeztettem, hogy ott macskával, menyéttel, görénnyel, karvallyal is összefuthat. Nem volt félős, gyáva nyúl. Verekedett is, nem tudom, kivel, csak a harc zaját hallottam. Diadalmasan, de kicsit megsántulva tért haza. Angyallal viaskodtam, hazudta. Ám azóta nem állhatta a fennhéjázást.



(A folytatás a téli számban olvasható.)