Képzeletben vagy álmodban talán te is voltál már mákszemnyi manó, aki hatalmas erdőnek látja a fűszálakat, megmérkőzik a félelmetes hangyákkal és pilleszárnyon repül a magasba. Nagyon közelről vizsgálva vagy felnagyítva a leghétköznapibb jelenségek is megváltoznak, mert egyre több apró részletet veszünk észre. Próbáld csak ki! Ha erős nagyítón át nézed a saját kézfejedet, úgy érezheted magad, mint az óriások földjére tévedt Gulliver, aki elszörnyedt a hatalmas lények csúf bőrhibáitól.

Ha erdőben, mezőn vagy a közeli parkban lehasalsz a földre, és alaposan körülnézel, még nagyítóra sincs szükséged, hogy izgalmas felfedezéseket tegyél. A lábad alatt elterülő zöld szőnyeg, amelyről eddig azt hitted, egyszerűen csak fű, valójában ismeretlen birodalom, és számtalan különböző növényből áll. Figyeld meg például az itt látható festményt, A nagy fűtanulmányt, amelyet Albrecht Dürer (1471–1528) német művész 1503-ban festett.
 

Dürer apja a magyarországi Ajtósról vándorolt Nürnbergbe, és szülőfalujából származó nevét, az Ajtósit fordította németre, így lett előbb Thürer, majd Dürer a családnevük.  Az ifjú Albrecht kitanulta az ötvösmesterséget, aztán festőinasnak állt, fa- és rézmetszeteket készített. Oltárképei és festményei mellett több könyve is őrzi a nevét, az Arányelméletcímű művében például a tökéletességben rejlő változatosságot írta le.

Csomós ebír, tarackos tippan, réti perje, százszorszép, gyermekláncfű, ösztörűs veronika, nagy útifű, közönséges ebnyelvűfű és cickafark – az első látásra csupán nagy fűcsomót ábrázoló képen ezek a növények mind megjelennek. Az életteli kuszaságban összefonódó levelek, szárak és a finom részletek miatt fényképnek hihetjük a festményt, amelyet Dürer valóban tanulmánynak szánt – így gyakorolta a természet ábrázolását. Nem festett hátteret, ezért még hangsúlyosabb a növények egyedisége. Valódi élőlények, amelyeket apró jellegzetességek különböztetnek meg más példányoktól. Hiszen bárhogy kutatsz, nincs két teljesen egyforma fűszál.

A 15. században, a könyvnyomtatás feltalálását követően egyre népszerűbbek lettek a növények ábráit és leírásait tartalmazó herbáriumok. A könyvek szerzői, a botanikusok szinte mind gyógyszerészek vagy orvosok voltak. A középkorban még tartotta magát a hiedelem, hogy az Édenkert a bibliai özönvíz után is fennmaradt valahol, csak meg kell találni. A nagy földrajzi felfedezésekre induló hajósok azt remélték, hogy nyomára bukkannak. Előbb-utóbb azonban be kellett látniuk, hogy hiába kutatnak. Ekkoriban formálódhatott az elképzelés, hogy ha a világ minden növényét sikerül összegyűjteni, az Édenkert újrateremthető, s nemcsak a paradicsomi béke tér vissza a Földre, de a betegségek ellenszerét is megtaláljuk. A 16. századi botanikus kertek építését tehát éppen annyira a vallásos hit, mint a tudományos érdeklődés hajtotta, és bár a teljes Édenkertet nem sikerült megalkotni, a felhalmozódott ismeretek komoly fejlődést hoztak.

Fontos szerephez jutottak a növényábrákat készítő mesterek is: az illusztrációkat először gondosan meg kellett rajzolniuk, aztán kivésték a nyomóformákat. Dürer tanítványai is készítettek ilyen képeket, s a mester így intette a nála tanuló ifjakat: „Vezessen a természet. Ne térj el tőle, azt gondolva, hogy egyedül többre jutsz, mert tévútra kerülsz. Az igazi művészet a természetben rejlik, és csak az kerülhet birtokába, aki elő tudja csalogatni.”