Bükkösi Rossz Manó kisétált a kertbe, végignézett a gyümölcsöktől roskadozó fákon, a napsütötte, pompázó virágokon, felnézett a kék égen úszkáló apró felhőkre, és felkiáltott:

 

– Boldog vagyok!

 

Csókos Bibír, aki a szomszéd ház teraszán vasorrát kenegette rozsdátlanítóval, riadtan felkapta a fejét. Gyorsan kinyitotta szemüvegtokját, nincs-e benne levelibéka elrejtve, aztán ellenőrizte motoros seprűjét, vajon nem hiányoznak-e belőle az elemek. Bár mindent rendben talált, mégsem nyugodott meg teljesen. A kerítéshez lépett.

 

– Mitől vagy boldog? – kérdezte.

 

– Nem tudom. Ahogy kiléptem a kertbe, úgy éreztem, az vagyok.

 

– Valami oka csak van!

 

– Lehet, de nem tudom, mi. Reggel, miután felkeltem és megreggeliztem, leszedtem a paradicsomokat, eladtam a piacon, az árából bevásároltam, aztán elmentem a barátomhoz, sokáig beszélgettünk. Ekkor még nem éreztem semmit. Később megtréfáltam Mókus bácsit, de bocsánatot kértem tőle, és miután megbocsátott, segítettem a mogyorókat behordani az odújába. Ebéd után kigazoltam a virágágyást. Még mindig semmi. Délután felmásztam az Égig Érő Fára, körülnéztem, és valami nagyon jót találtam ki. Gyorsan beszaladtam a lakásba, leírtam az ötletet, hogy el ne felejtsem, mint máskor. Semmi különös. Ezután jöttem ki a kertbe, és amikor itt álltam, azt kellett kiáltanom, hogy „Boldog vagyok!”.

 

– Pedig nem ártana tudni, mitől érezted ezt – nyugtalankodott továbbra is Csókos Bibír.

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)