ARANYESŐ ÉS SZURKOS ÜST
Búth Emília | Pap Kata Pamut elpirul
– Te még soha nem tettél rosszfát a tűzre? – kérdezte Meliton, s mint jólnevelt kismedvéhez illik, lesütötte a szemét. Lehet, hogy túl messzire ment? Vajon tud-e rosszalkodni, aki nem lát? És hogyan? Pamut jó kislány, Pamut segítőkész, mindenki így ismeri. Még soha senkitől nem hallott rosszat róla.
Pamut elpirult, mintha belelátott volna a kismedve fejébe.
– Úgy érted, csináltam-e olyasmit, amiért szidást kaptam?
– Vagy büntetést – bólintott Meliton, és közelebb húzódott. Ketten ülnek a keskeny ebédlőpadon, mögöttük a konyhaszekrény, szemközt az ablak. Az utca túloldala már eltűnt az esti szürkületben.
Pamut lassan mesélni kezd. Évekkel ezelőtt történt. Nyár volt, meleg, napsütötte. A nénikéjénél töltötte a vakációt. Amita szelíd, jóságos asszony, ő tanította meg Pamutot fára mászni, sálat kötni, szilvásgombócot gömbölygetni, s jókat tudtak ketten nevetni is. De egyszer olyat tett, amit addig
s azóta sem, soha. Megcibálta Pamut haját, s csípős, széles tenyerével rávert a fenekére.
Hogy miért? Mert Pamut nem fogadott szót. Szaladt, lefelé a domb oldalán, pedig Amita megtiltotta.
Pamut napokig könyörgött Amitának, hogy elengedje Mesikével szalmavirágot szedni a Kopaszhegyre. Amita féltette Pamutot, de addig-addig könyörgött a két lány, hogy a néni végül bólintott:
– Rendben, elmehettek, de… – emelte fel bütykös mutatóujját – csak felfelé szaladhattok, lefelé nem! Eszetekbe ne jusson! Értitek? Csak óvatosan!
(A folytatás a téli számban olvasható.)
|