ARANYESŐ ÉS SZURKOS ÜST
Kapitány Máté | Benedek Virág Nem lesz ennek jó vége?
Addig-addig kérleltem a szüleimet, addig-addig szorgoskodtam az iskolában, sorra szerezve a jeleseket, hogy végül beadták a derekukat, és jutalomból megvették nekem a tengerimalacokat. A malacok eleinte tartottak tőlem, folyton csak szuszogtak, keveset mozogtak, és úgy rezzentek össze, mintha percenként jönne a világvége. Külön ketrecben laktak, mert az egyik nőstény volt, a másik meg hím, de amikor feléjük nyúltam, hogy megsimogassam őket, napokig egymás felé kaptak-kapartak, mintha szétfeszíthetnék a rácsokat, hogy megnyugtassák a másikat.
Idővel hozzám szoktak, vagy csak beletörődtek a helyzetükbe, mindenesetre nyugodtabbak lettek, és a sok szénától, gyümölcstől, zöldségtől úgy kikerekedtek, hogy döcögős lett a léptük. Engem is tömött a nagyi csokival és sütivel, és egyszer meghallottam, hogy az iskolában csúfolnak: olyan kerek a hasam, mintha lenyeltem volna a teliholdat. Elszontyolodtam, és elhatároztam: lefogyok. A tengerimalacok kövérsége is zavart, nem adtam hát nekik annyi zöldséget, gyümölcsöt és szénát.
Nehéz volt egyszerre tanulni és állatot gondozni, be is csúszott néhány rossz jegy, és apu egyre sűrűbben szólt rám, hogy nem lesz ennek jó vége. Amíg kellett a malac, bezzeg magoltál rendesen! Ilyenkor nagyon mérges lettem, hogy mi mindent várnak el manapság egy gyerektől: az iskolában is teljesítsen jól, meg a tengerimalacok se dögöljenek meg, szép!
Amikor felpaprikáztam magam, sokszor rácsaptam a malacok ketrecére, csak úgy haragomban. A malacok újra félni kezdtek tőlem, és már egészen lesoványodtak. Anyu is rám szólt, hogy figyeljek jobban az állataimra, mert nem lesz ennek jó vége. Ez meg parázs volt a tűzre, egészen kétségbeestem, hogy még anyu is leszid, pedig ő mindig dicsérni szokott.
(A folytatás a téli számban olvasható.)
|