Mit csinálsz, amikor valakinek mondani, üzenni, jelezni szeretnél? Szólsz, intesz, mutogatsz neki, bólintasz vagy a fejed rázod, s így osztasz meg mással valamilyen információt. Ezek az emberi kommunikáció eszközei. A fejlettebb állatok bőgéssel, nyerítéssel, bégetéssel, kukorékolással, ugatással, nyávogással, tehát hangjellel vagy éppen valamely testnedvükkel, váladékukkal szagjeleket hagyva kommunikálnak társaikkal és ellenségeikkel. De mit csinálnak

a növények? 

 

A növények általában nem képesek helyváltoztatásra, nincs kezük, hangjuk, amelyek a közlés eszközei lehetnének, ugyanakkor mégis kapcsolatban vannak egymással és a környezetükkel is. Ehhez a növényeknek is szükségük van egy „nyelvre”. Ebben a sajátos nyelvben különböző – általuk kibocsátott –, sok esetben illékony szerves anyag jelenti a szavakat. Az anyagok mennyiségét és arányát változtatva szinte mondatoknak tekinthető, bonyolult jeleket alkotnak. A kommunikáció egy adott faj, sőt, különböző fajok egyedei között tehát nem hangokkal történik, hanem kémiai alapon, a növény által termelt anyagok révén. Ezeknek az anyagoknak a képződéséről viszonylag sokat tudunk már, de kevésbé ismert, hogy a jeleket a „címzett” növények hogyan érzékelik, miképpen „értik”. Azt sem tudni, hogy az illékony anyagok termelése valóban a tájékoztatás érdekében történik-e. Lehet, hogy ezek csak a növényi működés melléktermékei, amelyeket más növények aztán érzékelnek, „lehallgatnak” és felhasználnak. 

 

A növények által leadott anyagok képesek a közvetlen környezetben a magvak csírázását vagy a már kifejlett növények gyökerének fejlődését gátolni. Így a kibocsátó növény némi előnyhöz jut. 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)