Káposztalepkék fogócskáznak.

Nem ér a neve, ez a háza,

leszáll a legszebb, összezárva.

Szirmok közt pilleg: csukom-nyitom. 

Édes a reggel, a nyár finom.

 

Péter egy reggelre káposztalepkévé változott. Szárnya krétafehér. Az elülső szárny csúcsa fekete, a hátulsó szárny szegélyén apró fekete foltocska… Elülső szárnya fonákjának a csúcsa halvány sárgászöld, a közepén két nagy, kerek fekete petty. Hátulsó szárnya finom fekete behintéssel borított tompasárga. Nem védett. Szívesebben volna kabóca, körtefán berregő szarvasbogár, vagy mondjuk, katica egy muskátli levelén, de ha már így van, nincs mit tenni. Tegnap tanulták az iskolában. A padszomszédja, Hamar Laci, aki mindig beletrafál, meg is jegyezte, ez vagy te. Pár centivel mindig a káposztafejek fölött. Elismerésnek szánta? Pieris brassicae. Fehérlepke, azaz Pieris. Ezzel aludt el.

 

Megemelte a fejét. Körbenézett. Hogy megnőtt a szoba? Többszintes deszkahidak a polcok. Óriási hőlégballon a labda, a könyvek emeletes házak. Minden idegen, nagy, félelmetes. A szobaajtó résnyire maradt, mikor anyja, mielőtt elment itthonról, beszólt, hogy: szombat van, a nagyi nyolcra jön! A nagyi? A nagyi elájul, ha így meglát! De hogy is nézek ki valójában, gondolta a káposztalepkévé változott Péter, s hat lábával a takaróba kapaszkodva meg-megbillentette szárnyát. Színe, fonákja. Jó volna látni. A mosdó fölötti tükör magasan van, mindig pipiskednie kell, hogy tisztességesen bele tudjon nézni. Ha borotválkozna, mint az apja, gondban is volna. De majd most? Elképzelte magát a legmagasabb fogkefén, amint körbefordul, s meglátja, megnézi magát tetőtől-talpig… két csápjától hat talpáig…

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)