Állt a bál az alsó-petúniai udvarban. Az apró termetű, gömbölyded Rudolf király bőszen pattogott ide-oda a hálószobában, akár a pingponglabda, míg szívének s országának királynéja a tükör előtt ülve hosszú, gesztenyebarna haját fésülgette.
– Rudi lelkem! Nem kellene annyira felfújnod a dolgot – nyugtatta férjurát, s végighúzta hullámos haján gyöngyházberakásos fésűjét.
– Felfújni? Felfújni?!! – mérgelődött (a mi tagadás, meglehetősen hörcsög természetű) Rudolf király. – Hisz az a galád Milán egyszerűen ellopta a tulipánhagymáimat. Pontosabban – tette hozzá sötéten –, ellopatta. Biztos vagyok benne, hogy Árgus kém keze van a dologban.
– Semmiben sem lehetsz biztos – fésülte tovább szikrázó haját Hanna királyné. – A kertészeink megesküdtek mindenre, ami szent, hogy nem tette lábát idegen a virágházba. Az új varázs-riasztócsengő se jelezte, hogy valaki láthatatlanul be akart volna osonni az ajtón.
A királyi pár vitájának tárgya az újfajta, frissen nemesített honi tulipán volt, amelynek gyönyörű, búzavirágkék szirmain finom csipkemintaként rajzolódtak ki az ibolyakék erek. Rudolf király abban reménykedett, hogy a legközelebbi virágvásáron megtöri Milán király évek óta tartó diadalmenetét, és idén végre alsó-petúniai tulipán nyeri el a fődíjat.
– Nem lehet, hogy valahová csak elpakolták a hagymákat? Tudod, milyen rendetlenség van néha a virágházban. Itt egy üres virágcserép, ott egy zacskó varázstápsó...

– Nem, szívecském. A főkertészünk tudja, milyen fontosak azok a hagymák. Hogy milyen fontos nekem... khm, nekünk, alsó-petúniaiaknak, hogy végre a mi himnuszunk szóljon, és ne Milánék hangzavara... Olyan az, mintha egy majom beszabadult volna a konyhába a fazekak és serpenyők közé – tette hozzá, és megvetően szipákolt.

– Valahol meg kell lenniük azoknak a hagymáknak. Holnap megnézem – zárta le a vitát a királyné.

Ám a tulipánhagymák másnap se kerültek elő, pedig Hanna királyné saját kezűleg kutatta át a virágház minden négyzet-centiméterét. S minél inkább úgy tűnt, hogy tényleg lábuk kelt a féltett hagymáknak, a kertészeknek annál elevenebb lett az emlékezete. Előbb csak néhányan mondogatták, hogy aznap mintha láttak volna alkonyatkor egy gyanús alakot a virágház körül oldalogni, majd a korábban hevesen tiltakozók is csatlakoztak véleményükhöz. A végén már senki se vonta kétségbe, hogy sötét ármány áldozatai lettek, s az első díjra esélyes virághagymákat a szomszéd királyság embere lopta el.

Rudolf király annyira belelovalta magát a méregbe, hogy még a felesége sem tudta lecsillapítani.

– Ezt megkeserüli Milán – fuldokolt a haragtól. – Csak nem hiszi a gazember, hogy megúszhatja? Hol van királyi írnokom? Fussatok érte íziben! – kiáltotta az udvaroncoknak.

Azon nyomban le is diktált az írnoknak egy hosszú hadüzenetet, mellyel másnap hajnalban lovas futár vágtatott Felső-Petúniába. (Az internet, azt hiszem, valamiért éppen nem működött.)

Milán király irgalmatlan kopácsolásra riadt. Amikor kinézett az ablakon, meglátta a futárt, aki a nyeregben ülve épp a hadüzenetet szegezte ki a palota ajtajára. (Kicsit jajgatott is, mert ráütött a kalapáccsal a hüvelykujjára.) A király gyorsan leszalasztott egy lóti-futi gyereket: hozza tüstént elébe a papírost. Amint elolvasta a hadüzenetet, elfehéredett. De nem a félelemtől, hanem a haragtól.

Igaz ugyan, hogy néha elküldte Árgus kémet, szimatoljon körbe: hányszor öntözik Rudolf király udvarában a tulipánokat vagy milyen földet használnak, de lopásra sose vetemedett volna. Hogy meri őt Alsó-Petúnia ura ilyen súlyos bűnténnyel vádolni?

– Most mi lesz velünk, drágám? – kapott szívéhez Rozi királyné, amikor elolvasta a hadüzenetet. – Rudolf olyan vehemens természetű. A virágaiért egyenesen ölni tudna.

– Én meg a becsületemért – vágta oda Milán király, és megpödörte a bajuszát.

– Ne beszélj butaságokat, drágám! – jajongott a királyné. – Csak ostoba félreértés az egész. Biztosan el lehet simítani.

Szó szót követett, de bárhogy próbálta nyugtatni a férjét, mintha olajat öntene a tűzre. Milán király végtelenül jámbor ember volt, ritkán gurult méregbe, de ha mégis, akkor kunkori bajsza égnek állt, mint a vasvilla, és a szeme villámokat szórt.

Végül ő is futárt menesztett, és tudatta Rudolf királlyal, hogy a hadüzenetet elfogadta, készítheti a seregét, mert három nap múlva a Lúdláb mezőn a becsület nevében megütköznek. Slussz, passz.

Habakuk, Milán király fia és annak legjobb barátja, Samu a varázslaborban izgatottan tárgyalta a történteket, amikor bordó süvegét hóna alá csapva belépett Benedek mágus.

– No, fiúk, ilyet még az öregapám se pipált – vakarta a feje búbját gondterhelten. – Muszáj lesz valamit kifundálnom, nehogy vér hulljon pár szál virág miatt. De szükségem lesz a segítségetekre. Habakuknak ki kell derítenie, mi történt azokkal a nyavalyás tulipánhagymákkal, különben Rudolf király sosem hiszi el, hogy nem Milán király a ludas az eltűnésükben. Te pedig, Samu fiam, nekem fogsz segíteni – pillantott szöszke inasára. – Muszáj lesz valami alkalmatos varázslatot találnunk a könyveimben, hogy meggátoljuk ezt a fránya háborút.

Habakuk még aznap álruhát öltött (azaz levette fejéről a koronát), majd vonatra szállt, hogy beálljon kertészinasnak az alsó-petúniai udvarba.

Fel is vették rögtön, mert a virágszerető Rudolf király kertészetében mindig hiány volt dolgos kezekben. Ásott, kapált, gyomlált szorgalmasan, nem lehetett rá panasz. Már harmadik napja dolgozott, ám hiába szimatolt, semmi   nyomra nem akadt. Mindenki azt bizonygatta, hogy Milán király embere lopta el a hagymákat. Sokan látták a tolvajt a virágház körül sompolyogni; egyesek szerint magas volt, vékony és rossz arcú, mások szerint köpcös és jól öltözött.

Bár a hadüzenetben megszabott határidő szerint aznap délután ütköztek volna meg a seregek, a királyfi még mindig nem adta fel a reményt, hogy fényt derít a rejtélyre. Térden állva gyomlálta a virágágyásokat a belső udvaron, de egyre azon járt az esze, hol kereshetné még a tulipánhagymákat, amikor valaki parancsoló hangon leszólt az emeletről.

– Hé, te fiú! Hozz azonnal egy locsolókannát a szobámba!

Habakuk felpillantott, és egy gőgös arcú kislányt pillantott meg az erkélyen.

– Talán hozzá tehetnéd, hogy kérlek szépen! – kiáltotta fel, mert apja udvarában mindig udvariasan bántak az emberekkel.

– Ne pimaszkodj, csak hozd a kannát! – válaszolta fensőbbségesen a lány, és visszahúzódott a szobába.

Habakuk magában morogva megtöltött egy kis bádogkannát vízzel, és felvitte az emeletre. Amikor belépett a szobába, a lány az ablakra mutatott, ahol két virágcserép állt.

– Öntözd meg azokat a virágokat! De nehogy túl sok vizet adj nekik, alig néhány napja hajtottak ki.

– Milyen szépek! – jegyezte meg a királyfi, és ahogy közelebbről megvizsgálta a virágokat, a meglepetéstől szinte elállt a lélegzete.

A kis tulipánok bársonyos, búzavirágkék szirmait ibolyaszín erek hálózták be.

– Hát ezeket meg hol szerezted?

– Egy fiók alján találtam a hagymákat a virágházban – legyintett a lány. – Tudod, magániskolába járok, s hétvégén, amikor itthon vagyok, szeretek kertészkedni. Ebben apámra ütöttem.

– Miért, ki az apád? – kérdezte gyanakodva Habakuk.

– Hát a király, te buta! – kacagott a lány, és mert a nevetés felderítette arcát, már nem is tűnt olyan gőgösnek. – Hogyhogy nem ismersz? Fruzsina királylány vagyok.

– Csak néhány napja dolgozom itt – vallotta be Habakuk. – Mikor ültetted el a hagymákat?

– Múlt hétvégén, amikor itthon voltam – csacsogta Fruzsina. – Ugye, milyen nagyra nőttek azóta?

– Senkinek se szóltál, hogy elvetted a hagymákat?

– Ugyan miért kellett volna szólnom? Hiszen a király lánya vagyok! Egyébként is meglepetésnek szántam. Holnap lesz édesapám neve napja, a tulipánokkal szeretném felköszönteni.

– Ej, Fruzsina királylány! – ingatta a fejét elkeseredetten Habakuk. – Tudod, mit tettél? Hát nem hallottad, hogy a virágok miatt ma kitör a háború Alsó– és Felső-Petúnia között? Talán éppen most ütközik meg a két hadsereg. Milán király fia vagyok, azért küldtek ide, hogy kiderítsem, hová tűntek a tulipánhagymák.

A királylány nagyon elszégyellte magát. Nem szeretett államügyekkel foglalkozni, csak fél füllel figyelt oda, amikor a háborúról beszéltek. Tüstént hóna alá kapta a tulipános cserepeket, és rendelt egy taxit a palota elé. Extra borravalót ígért a sofőrnek, és úgy száguldottak, hogy füstölgött az autó kereke. Azt remélték, még időben odaérnek a Lúdláb mezőre.

Addigra a két sereg felállt egymással szemben. A katonák felvették a küzdelemhez szükséges páncélokat, de ha csak lépni próbáltak, csikorgott, nyikorgott minden, mert hiába olajozták meg az illesztékeket, több száz éve senki sem használta a lovagi öltözékeket, és berozsdásodtak.

Milán királynak megfájdult a feje a nagy zajban, Rudolf király meg alig látott valamit, mert a sisak túl nagy volt a fejére, és mindig az orrára csúszott. De mindketten roppant harciasan trónoltak rúgkapáló ménjeik nyergében.

A nagy izgalomban senki sem figyelt fel a kis repülőgépre, ami elhúzott a szemben álló csapatok feje felett, s mindkettőre finom párát permetezett. A pára szinte azonnal szétszóródott a levegőben, s a legtöbben észre se vették a gép ablakában felvillanó bordó süveget és mellette a szőke üstököt.

Egészen addig mindkét seregnek nagy volt a mellénye. A katonák csak úgy duzzadtak az önbizalomtól: szentül hitték, hogy elpáholják az ellenséget. Mit elpáholják, földbe döngölik azt a ványadt társaságot! Harciasan ütögették kardjukkal a pajzsukat, és válogatott sértéseket kiáltoztak a szemben állók felé.

– Him-pel-lé-rek! Him-pel-lé-rek! – skandálta az egyik oldal.

A szemben állók erre nem voltak restek spenóthuszárnak és macskajancsinak nevezni őket.

Ám ahogy a permet elérte a harcosokat, egyből hanyatlott a lelkesedés. A katonáknak úgy tűnt, az ellenség emberei hirtelen egy fejjel magasabbra nőttek. Sőt, valóságos óriásokká váltak, akik vérszomjasan vicsorogva meresztik szemüket. Hatalmas szemfogaik úgy villognak a napsütésben, akár a tigriseké.

– Meneküljünk! Hiszen ezek emberevő óriások! – kiáltozták.

Hátat fordított a két sereg, s uccu neki, fejvesztett menekülésbe kezdtek. Szanaszét dobálták a fegyvereiket, s az ezer csikorgó, nyikorgó vasember ezeregy felé futott. Meglehet, akad köztük, aki azóta is szalad.

Csak Milán király és Rudolf király maradt becsületből a csatamezőn, bár mindkettőnek remegett a térde a kengyel felett.

Akkor ért oda nagy dudálások közepette a taxi. Habakuk és Fruzsina kiugrottak, s a papájukhoz szaladtak.

– Apuskám! – kiáltotta a királylány. – Kérlek, bocsáss meg! Az én hibám az egész. Még a múlt héten elültettem a tulipánokat – emelte magasba a két cserepet –, hogy felköszönthesselek a névnapodon. Most már tudom, szólnom kellett volna a főkertésznek.

Rudolf király mélyen elvörösödött, és lehajtotta a fejét.

– Drága barátom – fordult röstelkedve Milán király felé –, tartozom egy bocsánatkéréssel. Igazán nem tudom, hogy gondolhattam, hogy egy király tulipánlopásra vetemedik.

Milán királyból addigra elszállt minden harag. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s örömmel nyújtott baráti kezet a szégyenkező kollégának. Tüstént meg is hívta Fruzsinát és édesapját vacsorára a felső-petúniai palotába.

Gábriel főszakács elsőrangú csülkös babfőzeléke után a két uralkodó tüzetesen megvitatott minden múltbéli sérelmet, s végérvényesen kibékült. Még egy államközi együttműködést is aláírtak, melynek tárgya a tulipánnemesítés volt. Elhatározták, hogy ha gyümölcse, pontosabban virága lesz az együttműködésnek, a két ország közösen nevez be a legközelebbi vásárra.

Néhány ajtónálló állítása szerint később pókhálós palackokat rendeltek fel a borospincéből, s egész éjjel egymás vállát átkarolva bordalokat énekeltek – meglehetősen hamisan. Az ajtónállók azonban minderről csak suttogva beszéltek, mert Milán király az Alsó-Petúniai Antialkoholista Liga elnökeként is kivívta mindenki tiszteletét.