Az Iciri-picirit meg A török és a teheneket gyerekkoromban én is tudtam kívülről, és ugyancsak elcsodálkoztam, mikor az iskolai tankönyvben később találkoztam Móricz Zsigmond fényképével. Másmilyennek képzeltem az elveszett ökrök és a kis macska, Mehemed és a „sose látott” tehenek történetének íróját. Az öltönyös, nyakkendős, kövérkés, bajszos férfit túl szigorúnak, szomorúnak, szinte ridegnek éreztem. Pedig a képet osztályunk falán is nap nap után láthattam. Egészen más volt muzeológusként lapozgatni a Móricz-család fényképalbumaiban, és szembesülni azzal, hogy a nagy írónak – mint mindenkinek – sokféle arca megmutatkozik. Milyen szép ez a családi körben készült fotó! Az író magánéletének helyszínei közül a legjellemzőbbet, a leányfalui házat, vagy inkább a ház előtti kertet rögzítettea fényképész. S persze a ház lakóit. A Móricz házaspárt és a három kislányt: Virágot, Gyöngyit és Lilit.

A Duna-kanyarhoz közeli település még a lányok születése előtt tetszett meg Móricznak. A parton sorakozó, vízbe hajló ősfák – füzek, nyárfák, platánok – között ma is kanyargós sétaút vezet, barátságos csónakházak, stégek, kompkikötő: egy írónak éppen ilyenre van szüksége! Rózsahegyi Kálmán színművész javasolta az akkoriban kedveltté váló nyaralóhelyet, és Móricz első színdarabja, a sikeres Sári bírótiszteletdíjából telket vásárolt. A ház építéséről az Elfújja a szél a szöget című novellában is olvashatunk. Ami a fekete-fehér fotón nem látszik: a fehér falak előtt mézsárga oszlopok állnak, és a népművészetből vett szívmotívumokkal díszített, ugyancsak okkeres sárga faszerkezet, a kisebb fekvő és nagyobb álló ablakok változatossága egyedivé, különlegessé teszi az épületet. Eredetileg szoba-konyhás nyaralót terveztek, de a család növekedése bôvülést sürgetett, s már nem is csak a nyarat akarták itt tölteni. Így zegzugos, tornácos, emeletes ház lett a kis kalyiba helyett. A házat lassan befutotta a repkény, a fák meg eltakarták az úton haladók elôl. A szobákban magyar mintákkal díszített cserépkályhák mellett melegedhettek hûvös idôben, az ebédlôben kényelmesen elfért a nagy család, ám a dolgozószobába nem volt szabad bejárás. A mesebeli kertben hatalmas diófa, fenyôfélék, rózsaágyak pompáztak, kicsit arrébb barack- és almafák, de még veteményes, földieper, szôlôültetvény is megfért a nagy telken. Móricz örömmel ültetett, mûvelt, gondozott – a saját kert szinte a családhoz tartozott. Ezt tanulta, ezt szokta meg otthon, gyerekkorában. „Édesapámnak a család olyan gyönyört hozott, amit semmi munkával, áldozattal és pénzzel megszerezni nem lehetett volna. S én magamról ugyanezt mondhatom el. Senkitôl és semmiben olyan megnyugtató jóérzést nem kaptam, mint amikor a család melegében lelem fel magamat”. Az író vallomásából tudjuk, hogy apjától örökölte, ahogy írta „mint ragályt kaptam” a meggyôzôdést, hogy az ember a gyerekeiben mintegy folytatódik – „én vagyok ti”, mondta a családjában gyönyörködô apa.

Móricz tervezte, hogy regényt ír kertje történetérôl. Például arról, milyen öröm volt számára mindig Leányfalura utazni. Budapestrôl gôzhajó kapaszkodott fel a Dunán, s az út során az író rengeteg történetet hallott – iparosoktól és méltóságos uraktól, napszámosoktól és parasztasszonyoktól. Mintha gyûjtôúton lenne, képzeletben lejegyezte a furcsa históriákat – még a szereplôk ízes beszédét is felhasználta aztán.

Élete nehéz pillanataiban közel állt ahhoz, hogy eladja a házat, de végül nem tudott megválni tôle. A nyári nap melegét élvezô, felnôtt lányai karéjában fényképezett idôs író nem is néz a gép lencséjébe, inkább befelé tekint. Mostani családja szeretetének melegében sütkérezik, de közben a múltba pillant, eltelt életére.