Ugye, megesett már veled is, hogy el akartál mesélni valamit, talán nem világrengető történetet, csak aminek éppen tanúja voltál, és szinte összeakadtak szádban a szavak? Előbb nem tudtad, hogyan is kezdj bele, mert hát hol kezdődik egy történet? Egyáltalán: van történet, ami lépésről lépésre halad, s olyan nyugodtan adható elő, mintha lépcsőn kaptatnál felfelé vagy ráérősen mennél lefelé? A meséknek minden kicsi oldalhajtása is elmondást kíván, erre-arra tekeregnek szálai. Hallgatód nem érti, mit akarsz. „Ne hadarj!”,int talán, de hát nem a gyors beszédeddel van a baj, hanem hogy annyi mindent akartál egyszerre elmondani. No, ha van efféle élményed – s őszintén szólva nem találkoztam még senkivel, akinek ne volna –, átérzed és megérted az írók leggyakoribb küzdelmét: meg kell találniuk a saját időrendjüket, és uralkodniuk kell rajta. Mintha írás közben mesebeli tetteket vinnének véghez. A mesék és a regények, a mitológiai történetek és a verses elbeszélések, sőt, az újságcikkek is – akár tegnapi esetről, akár több ezer évvel ezelőtti kalandról szólnak, valamilyen időbe viszik az olvasót. Mondjuk, elmondanád, láttad, hogy egy ember felmászott a fára – de hát ezért, ennyiért ki sem nyitod a szádat! Kit érdekel ez a pofonegyszerű közlés?! Igazad van. Ami ebbe nizgalmas lehet, hogy ki volt a fára mászó, ismerted-e korábban, szereted vagy félsz tőle, miért mászott föl, meglested vagy többekkel együtt bámészkodtál? – és a kérdések újabb és nehezebb kérdéseket teremnek, véghetetlenül. Muszáj válogatni és tömöríteni, és persze valahogy elrendezni.


Gondoltam, ezúttal figyeljük meg, hogyan készüla történetmondás. Hogyan birkózik egy író történetdarabkái rendbe rakásával. Arra is gondoltam, hogy miután képzeletben jártunk már a gyerek Karinthy Frigyes otthonában és Petőfi Sándor szűk kalitjában – szóval gyakorlott szellemvasutazó vagy –, ellátogathatunk Móricz Zsigmond leányfalui házába. De nem mindegy, mikor érkezünk. Talán ha valódi alakunkban odapottyannánk, akkor sem venne észre, annyira lekötik az emlékei meg a képzelete. Éppen az Életem regényét írja! Életműve összefoglalását.


Hogy ott legyünk, most is elég nekünk egy gondolatcikkanás, de legalább annyi útravaló ismereted legyen, hogy 1938-ban járunk!


Az alacsony, zömök férfi arcán legelôbb is látszik, hogy sok mindent megélt. Erôs örömöket és szörnyû fájdalmakat. A leányfalui ház gazdája hosszú évekkel ezelôtt kivonult a zaklatott fôvárosi életbôl – csakhogy itt is mindig jönnek-mennek a rokonok, a barátok. De szerintem nem is bírná ki Móricz az igazi magányt. Világéletében népes családban élt, mégis sokat gyötörte valami magányféle. Úgy gondolom, most is szomorúan nézi az ablakot! Lehet, hogy nem is az ôszi kertet látja, hanem az elmúlt évtizedek képeit? Elveszített embereket? Mennyi történetet mesélt már fejedelemrôl és parasztról, grófnôrôl és szegény asszonyról – látod? megjelent könyvei hosszú polcon sorakoznak. De egy csöppet sem elégedett magával.


De miért idézi fel a saját múltját, ha ennyire fáj? Máskor is, többször így tett. Élete legnehezebb szakaszaiban pedig egy-egy szenvedô gyerekrôl írt, és többnyire saját gyerekkori élményekbôl merített. Harminc esztendôvel korábban, amikor második csecsemô fia is meghalt, mondhatni a kis koporsó mellett írta a szívszorító Hét krajcár címû novellát, amivel szinte berobbant az irodalomba. Különös, de a fájdalom megjelenítése sikert hozott. Olvastad már a Hét krajcát? Ha még nem, keresd meg mielôbb, ha pedig már olvastad, próbáld ki, milyen a második meg a harmadik találkozás! Meglepôdsz majd, mennyi újdonságot fedezel fel az ismerôs történetben.


A rövid novella kerete is egy múltbeli emlék felidézése. Az elbeszélô arról a hosszú délutánról mesél, amikor kisfiúként az édesanyjával krajcárokat kerestek a házban. A nagy szegénységben élô anya kimosná napszámos férje ingét, de nincs otthon szappan, és nincs pénze, hogy a boltban megvegye. Csak hét krajcár kellene, de az nagyon kellene! Az elsô négy hamar elôkerül, az ötödiket és a hatodikot nagy nevetésekkel kutatják. Képesek játszani! Óriási lelkierôvel kikacagják a megalázó nyomort. De a hetedik krajcárocska még akkor is hiányzik. És hiába érkezik a koldus, hiába segíti ki a szegény a még szegényebbet, közben besötétedik, és lámpaolaj sincs. Világítás nélkül megint csak nem lehet mosni.
Vajon mit érzett Móricz édesanyja, amikor a Nyugat címû folyóiratban olvasta a novellát? Megborzongatta fia vakmerô képzelete? Értette, hogy ez „csak” kitalált történet, de akkor is... Az elbeszélô egyes szám elsô személyben szól, olyan személyes hangon, hogy nincs olvasó, aki ne Móricz saját élményének tulajdonítaná a kalandot. De hát azt olvassuk, „nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szemébôl s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta”.

A Légy jó mindhalálig címû regény Nyilas Misijét is saját kisdiákkori emlékei alapján formálta Móricz. És úgy beleélte magát Misi fájdalmaiba, mintha szóról szóra a vele történteket írná le.


Az Életem regényébe minden beleépül. Méghozzá sokszorosan. Könnyû belátni, hogy még a kitalált történetek is az író életének részeivé lesznek. Végül is, amit elképzelt, azt is átélte, átérezte. „Ma három hónapja, egyetlen pihenô napom, sem éjszakám nem volt – írja a regény vége felé. – Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha ennyire nem fûtött át a tûz. Újraéltem egész életemet... Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.”


De tudod, azért érzi az író, és mi, mai olvasói is valóban zsúfoltnak az elsô tíz esztendôt, mert ebbe az idôszakaszba újra és újra beleszövi a késôbbi történéseket is.

Már a ház is alkalmas emlékidézésre. A falakat az író édesapja, Móricz Bálint húzta fel, 1912-ben. Milyen büszke lehetett híressé lett fiára! A fiú pedig – közben maga is megöregedett – igazságosan, vagyis pontosan akarja megidézni ôt. Az apa rajongva szeretett példakép, a gyerekkor legboldogabb percei elevenednek meg, mikor arról számol be, hogyan fogadják a munkából hazatérô apát. „Micsoda bátorság és biztonság s erô volt az, apám térdére telepedni. Olyan jó meleg teste volt s oly kemény, mint a fa, a karja, ahogy ölelve feküdt s a térde, ahogy megringatott... Ha meg kellene mondanom, hol éreztem legjobban magamat, azt kellene mondanom: az édesapám térdén”. Erôs akaratú, ötletes, szenvedélyes ember volt Móricz Bálint, valamiképp különb a környezeténél, de megpróbáltatásait legtöbbször éppen ez a „különb”-ség okozta. Elhamarkodott vállalkozásaiba nemegyszer belebukott, mert könnyen összetévesztette a valóságot meg az ábrándot.


Milyen sok szereplô tolong ebben a leányfalui házban, a kertben, az író fejében! Még nekem is nehezemre esett, hogy csak az apát válasszam ki. Csippenteni az emlékekbôl olyan, mint amikor „kukoricaszárat akar valaki tövestül kihúzni”, és nagy darab földet szakít ki vele. Nem lehet egy embert önmagában leírni, hiszen mindenki az egész környezetével együtt alakul. Az emlékek jó rendezése pedig azt jelenti, hogy a gyerek Móricz kalandjai újraélnek a felnôtten megélt történésekben – keverednek az olvasó saját történeteivel, sôt, azokkal is, amit az olvasó másutt olvasott, hallott... Így lehet a kerek egész, befejezett mû egyszerre befejezetlen is.