Tejútrendszerünk csillagainak száma mintegy 200 milliárd, de a legnagyobb távcsövekkel is csak elenyésző töredékük látható. Szabad szemmel alig pár ezret érzékelünk közülük, de ennyi is rengetegnek tűnik.

A csillagokat évezredek óta kutatták tudósok, énekeltek róluk költők, nézte őket vágyakozva boldog-boldogtalan. Ki-ki megkereste a sajátját, a szerelmesek páros csillagot választottak. Sokáig tartotta magát a hit, hogy az ember sorsa a csillagokban van megírva, onnan kiolvasható a jövő. Egy erdélyi faluban valaha az a szokás járta, hogy András-nap estéjén a nagylány kiment a kertbe, kiszámolt az égen tízszer tíz csillagot, ezeket képzeletben a kötőjébe szedte, majd láthatatlan csillagait az ágyára szórta, lefeküdt és megálmodta, ki lesz a jövendőbelije. Kosztolányi Dezső a szegény kisgyermekkelmondatja el az örök sóvárgás szavait: Egy nagy csillag, mint aranyalma / érett és súlyos reszketéssel / kísértve lebegett felettem, / és én kezecskémmel levettem, / hazavittem, ágyamba dugtam / s ingembe tűztem éjszaka...

Az asztronómusok – ez a csillagászok görög eredetű neve – csupán a saját fényű, izzó gázgömböket tekintik csillagnak, a népnyelv azonban minden égitestet annak nevez: a planétákat (bolygókat), az üstökösöket, sőt, a légkörünkben elégő meteorokat is.

Utóbbiak a hullócsillagok. A spanyoloknál múló csillag, a finneknél repülő csillag a nevük. Egy régi angol hagyomány szerint az izzó rostélyon kínhalált halt Szent Lőrinc tüzes könnyei. Mivel létük csupán pillanatokkal mérhető, nincs tulajdonnevük, viszont megható hiedelmek fűződnek hozzájuk. Ha hullócsillagot látsz, kívánj valamit, beteljesedik.Ha lehull egy csillag az égről, meghal valaki a földön, vagy egy szenvedő lélek kiszabadul a tisztítótűzből.

Leggyakoribb a csillaghullás augusztusban és novemberben, amikor a Naprendszerben utazó meteorrajok földközelbe kerülnek. 1765. november 11-én és 12-én egy korabeli feljegyzés szerint így zajlott le találkozásunk a Leonidákkal: „… éjszaka a csillagok számtalan sokan szélyel futottak az égen, néha összementek, néha meg sebessen sokan elfutottak, félő, hogy valami jüvendőbéli gonoszt ne jelentsenek.”

Aki kíváncsi a csillagokra, menjen ki a városból. Keressen kivilágítatlan helyet, ahol nem homályosítja el ragyogásukat a fényszennyezés. A fölénk boruló sötét kupolát kettészeli a Tejút, a Galaktikának az a része, ahol legsűrűbben helyezkednek el a csillagok. Jól látni a legfényesebbek által alkotott csoportokat is. Elődeink beléjük képzelték nemcsak mítoszaikat, csodás lényeiket, hanem mesterségüket, eszközeiket, állataikat is, és ezekről nevezték el őket. A görög és római csillagnevek – mint az Androméda, Kentaur, Orion és Ursa Major – ma is használatosak. Legismertebb azonban az égi egyenlítő mentén elhelyezkedő Állatöv tizenkét csillagcsoportja.

A csillagképek csillagai valójában nem tartoznak össze, csupán egymás közelében látszanak a Földről. Irdatlan távolságra vannak egymástól, a másodpercenként 300 000 kilométeres sebességgel száguldó fény évekig vándorolhat egyiktől a másikig.
A csillagok egy részét fölkelni és lenyugodni látjuk, mások mindig a horizont, a látóhatár fölött vannak, ám valamennyi együtt mozdul el. Mintha tényleg az égboltra tűzve kerülnék meg a földet, ahogy a régiek képzelték. A forgás tengelyének csúcsán – mint egy sátor rúdján – a Sarkcsillag mutatja az északi irányt. Hajdani felfedezők, hajósok a csillagok segítségével tájékozódtak; a földművesek és pásztorok a napszakok és évszakok múlását mérték velük.

A magyar népi képzelet is a saját világának mását találta meg a csillagos égen: állatokkal teli vadont, szántót, szérűt, legelőt. Nagy és Kis Göncöl szekere gurul vidáman a Fúrú csillag (Fúró csillag = Sarkcsillag) körül; Sánta Kata viszi az ebédet a Kaszásnak; Részegember imbolyog a Madarak útján; Vacsoracsillag jelzi az estét, Pásztorserkentő a hajnalt; Bujdosók lámpása világít a Vándorlegényeknek; Fagyhozó hozza, Dérhagyó viszi a telet, hogy aztán felkelhessen Kikelet csillaga.