- „Tejútrendszerünk csillagainak száma mintegy 200 milliárd”. A csillagászok rendszerezik a csillagokat méret, hőmérséklet, sugárzás stb. szempontból:

Átlagos (fősorozatbeli) csillag. Ebből van a legtöbb. Ilyen a mi Napunk is. Energiatermelésük alapja a hidrogén-atommagok hélium-atommagokká olvadása (fúziója).

Vörös törpe.Ez is gyakori típus. Kisebbek és hidegebbek a Napnál.

Vörös óriás.Felfúvódott átlagos csillag. Ilyen lesz a Nap kb. 4 milliárd év múlva. Ekkor a Föld megszűnik, mert benne lesz a Napban.

Fehér törpe.Kimerülőben lévő vörös óriás.

Fekete törpe.Kialudt fehér törpe.

Neutroncsillag. Ha a csillag 1,4 naptömegnél valamivel nagyobb, összezsugorodásakor olyan nagy nyomás nehezedik az atomjaira, hogy az elektronok belepréselődnek az atommagba; a negatív elektronok és a pozitív protonok párosával összeolvadnak, és semleges neutronná alakulnak. Így ezekben az égitestekben már nincsenek atomok; csak neutronokból állnak.

Fekete lyuk. A 2-3 naptömegű csillagok – energiatermelő folyamatok kimerülése utáni – összehúzódása nem áll meg a neutroncsillagok állapotában, hanem saját gravitációs vonzásuk következtében tovább tömörödnek. Az ilyen égitest – méretéhez képest – olyan nagy tömegű, hogy onnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki.

-„Hullócsillagok”. A Naprendszerben keringő kisebb testeket görög kifejezéssel meteornak nevezzük. Tömegük egy milliomod gramm és néhány száz kilogramm között lehet. Valószínűleg szétesett üstökösök maradványai. Mivel rengeteg üstökös létezik, az egész Naprendszer „poros” vidék, így minden éjszaka láthatunk hullócsillagokat. Ha Földünk áthalad egy ilyen poráramon, az abban található részecskék belépnek a légkörbe és kb. 100 km magasan elégnek. Az átlagos meteorjelenséget létrehozó részecskék nem nagyobbak egy porszemnél. A légkörbe lépve a közegellenállás miatt felhevülnek, s szabad szemmel is látható fényjelenség keletkezik. Egy teniszlabda méretű meteor telehold fényességgel jelenhet meg. A nagyobb meteordarabok nem égnek el teljesen, s a földre hullhatnak. Ezek a meteoritok. A vasmeteoritok 91%-a vas, a (ritkább) kőmeteoritok nagy része oxigén és szilícium. Az igen nagy meteoritok becsapódásakor kráter keletkezik. (Ördögkráter – USA, Arizona 1300 m átmérő.) Némelyik meteor a Holdról vagy a Marsról származik.

- „A Tejút a Galaktika része”. Néhány milliárd vagy százmilliárd csillag együttesét nevezzük galaxisnak. Nevük a görög galaktosz  (tej) szóból ered. Átmérőjük 300-100 000 parsec (1 pc=3,26 fényév=3,06 x 10¹³ km). Alakjuk változatos lehet: szabálytalan, elliptikus, de leggyakrabban spirális. Ez utóbbiak – pl. a mi Galaxisunk – oldalnézetből középen kipúposodó diszkosz alakúak, a központi mag forgástengelyéből kiágazó spirálkarokkal. A Tejútrendszer átmérője kb. 100 000 fényév, s kb. 100-200 milliárd csillagot tartalmaz. A mi Napunk az egyik spirálkaron van a Tejútrendszer szimmetriasíkja közelében, ezért ebben a síkban körülnézve számtalan csillagot látunk: ezek alkotják a Tejutat. Rá merőleges irányban a rendszer sokkal vékonyabb, arrafelé kevesebb a csillag.

- „A Sarkcsillag mutatja az északi irányt”. Ha a Föld forgástengelyét képzeletben meghosszabbítjuk, két pontban metszi az éggömböt: az északi és a déli égi pólusban. Jelenleg az északi égi pólus közelében a Sarkcsillag látható, amely megkönnyíti a tájékozódást. Az égitestek – a Föld forgása miatt – látszólagos napi mozgásuk során az északi és a déli égi pólust járják körbe. A Föld forgástengelyének térbeli helyzete, és így az égi pólus helyzete azonban hosszú idő alatt megváltozik.

A Föld esetében a forgástengely pillanatnyi felszíni döféspontja a földrajzi Északi-sark. Az Északi mágneses sark az a pont, ahol a Föld mágneses mezeje függőlegesen lefelé mutat. Ugyanide mutat az iránytű is. A mérések szerint ez nem állandó pont. Első mérése óta (C. Ross, 1831) megállapították, hogy folyamatosan vándorol északra.1970 óta a mozgási sebessége 9 km/év-ről 41 km/évre nőtt (2001-2003-as átlag). Ennek oka a Föld mágneses terének változása, valamint a Nap mágneses mezejének változásai miatti elmozdulás.

Az Északi mágneses sark nem esik egybe a földrajzi Északi-sarkkal. Jelenleg körülbelül 700 km-rel tér el a két pont egymástól; az Északi mágneses sark most a kanadai Hudson-öböl környékén található. A térképek a földrajzi Északi-sark alapján készülnek. Ha elindulunk az iránytű alapján északnak, hamarosan kiderül, hogy a térkép szerint nem pontosan észak felé megyünk. Az, hogy a valódi északi irány és az iránytű által mutatott mennyivel tér el, attól függ, éppen hol tartózkodunk a Földön. Egyes térképek a hosszúsági körök mellett feltüntetik (az évszám megadásával), hogy mennyivel és merre kell korrigálni az iránytű által mutatott irányt.

„A Sarkcsillag mutatja az északi irányt.”

A Föld forgástengelyének „billegése” (precessziója) következtében évezredek óta lassan „vándorol” az égi hely, ahova a tengely mutat. Így az ókori egyiptomiaknak nem volt igazi sarkcsillagjuk, s néhány ezer év múlva az égi északi pólus valahol a Cepheus csillagképben lesz (nem messze a W-t formázó Cassiopeiától).

Minthogy a csillagképek csillagai csak a Földről nézve – és a képzelet segítségével – tartoznak össze, látszó helyzetük egymáshoz képest igen lassan változik. Ezért pl. a Göncölszekér jól ismert alakja sem ilyen volt régen, s a jövőben is változni fog.

Lásd az ábrát: Göncöl_alakváltozása.doc

Forrás: http://www.freeweb.hu/hmika/Lexikon/Html/Goncol.htm