Szőnyi István képeit nézve azt kérdezi versében kortársa, Illyés Gyula: Mitől oly szelíd ez a táj? S a következő sorban a választ is megadja: Mert a férfi keze erős.A festő fiatalkori önarcképéről is ez a szelíd erő sugárzik, amely egész életművére jellemző. Az arc árnyékos ugyan, az oldalról és hátulról megvilágított fej szoborszerű, de ahogy finoman oldalra dől, barátságosan felénk fordul, érezzük elevenségét. Készségesen figyel ránk, s mintha azt mondaná, nézzetek, nincs titkom, mindent megmutatok, egy vagyok a körülöttem létező világgal, a tájjal és az ott élő emberekkel.

Szőnyi István 1894-ben született Újpesten. 1921-ben rendezte első kiállítását, mindjárt díjat is nyert, és hamar népszerűvé vált a fiatal, újat kereső festők körében. A húszas évek elején a Dunakanyarba, Zebegénybe költözött, ahol meg is találta saját témáját és stílusát, a hagyományos ábrázolásra alapított modern napfényfestésszemet gyönyörködtető, szelíd szépségét. (A napfényfestés kifejezés szó szerint a napfény festésére utal, művelői a szabadban alkottak, tárgyuk légkörét, hangulatát a fények-árnyak elrendezésével érzékeltették.) Szőnyi így alkotott haláláig (1960). Sikeres művész volt, festőként és grafikusként egyaránt szakmája mestere. A Képzőművészeti Főiskola tanára lett. 1943-ban írta, hogy aművészet az érzelmekhez szól, ezért nem tudjuk megindokolni, hogy valami miért tetszik…Nem lehet zárt szabályba merevíteni a művészet megfoghatatlan lényegét. Ezzel egyetértve mégis próbáljuk, zárt szabályok alkalmazása nélkül, pár szóval megközelíteni tetszésünket.Elsôként nézzük a Zebegényrôl készített mûvet, ezt a víz, ég, föld, fák, házak eggyé tartozó világát bemutató festményt! Hajnali vagy inkább alkonyi órán az egyik dombról látjuk a folyókanyarulattal összefogott képet. A vízben tükrözôdik a rongyos felhôkkel takart ég, de valamelyest a part is, és a napfény úgy világít át a takarón, verôdik vissza a vízrôl, hogy a házakat, piros tetôket, fehér falakat, barna udvarokat, de még a zöld fákat meg a szemközti kék hegyeket is árnyalja, szinte átszínezi. Ezért érezzük annyira emberinek, mindennapian egyszerûnek, szerethetô lakóhelynek Zebegényt, pedig egyetlen emberalak sem látható a képen.

Másodjára nézzük a Legelészô lovak a völgyben címû festményt, amelynek nézôpontja, vonalvezetése hasonló az elôbbihez, és ugyanazt a színbeli egységbe foglalást érezzük, talán még lüktetôbben, gomolygóan, hiszen ôsz van, izzó, sárga-vörös-fekete ôsz. A két ló a kép súlypontjában legel, fekete-fehér kettôsük körül – az évszaknak ellentmondóan – világoszöld a fû. Ember sehol, az évszak önfeledten él színeiben.

A poszteren aztán, az ôsz ugyancsak jellegzetes mozzanatát láttató Gyümölcsszedôk színpompás ünnepélyén megjelennek az emberek is. Két fiatalabb, nyújtott karú nô és két idôsebb, ôk ráérôsen beszélgetnek. Az ôsz sárga izzását itt a zöld domboldal és a föntrôl átszûrôdô ég kéksége tartja egyensúlyban, ami a fák árnyékát is átszínezi. Nem látjuk, milyen gyümölcsöt szednek – talán hamvaskék szilvát – de nincs hiányérzetünk. Jó nézni az egészet, hallani a levélzajt, együtt nyújtózkodni a fákkal és a gyümölcsszedôkkel. Béke van.