Volt egyszer, hol nem volt egy Kávé. Dupla Kávé volt, de még nem raktak bele se cukrot, se tejszínt.

– Furcsák az emberek – gondolta –, keserű, fekete italt készítenek, aztán megédesítik, hogy ne legyen keserű, és tejszínt tesznek bele, hogy ne legyen fekete.

Ahogy így kesergett, elhatározta, hogy vándorolni fog. Mindene pompásan forró, csak úgy pezseg benne az élet, próbára kellene tenni az erejét. Először csak körbe-körbe baktatott a Nagy Fehér Világcsészében, mint valami láncra kötött, kutyasorba züllesztett cirkuszi oroszlán, és szemügyre vette a terepet. Hibátlan, selymes fehér porcelánfalak állták útját, a Világ kerek volt és áthatolhatatlan. Már éppen azt gondolta, nincs menekvés, mikor apró hibát vett észre a csésze falán. Ahol a fazekas fület illesztett a csészére, apró bemélyedés keletkezett. A Kávénak több se kellett, gondolt egyet, gondolt kettőt, meg még hármat is gondolt volna, de arra már nem volt ideje, mert az a picike lyuk, zsupsz!, beszippantotta, úgy, ahogy volt. Perdült egyet, perdült kettőt a csészefülön, s máris egy kerek tisztáson találta magát.

Szárnyát ropogtatva hatalmas sasmadár közeledett feléje. A Kávé behúzta a nyakát, és igyekezett picire összezsugorodni, ami, dupla Kávé lévén, nem igazán ment neki. Kétségbeesésében körbenézett, meglátott egy nálánál kétszerte nagyobb Kristályhegyet, egy-kettő odaszaladt, és elbújt mögötte. Ahogy ott vacogva kuporgott, felnézett a Kristályhegy tetejére, és látta, hogy fényes, acélszürke csúcs borítja, melynek még csőre is van, kackiásan mered az ég felé. Még jobban elcsodálkozott, amikor ránézett a Kristályhegy csillámló hasára, és azon keresztül világosan látta a nagy recsegve-ropogva feléjük araszoló sasmadarat. 

Nahát – gondolta – ez a hegy átlátszó! A következô pillanatban viszont rémület hasított belé. Hiszen ha átlátszó, akkor ez a lomha sas is látja ôt.

– Naná, hogy látlak – hallotta a ragadozó reszelôs hangját –, és nemcsak látlak, de hallak is. Bizony, egy kávé gondolatai koromfeketék maradnak, akárhova bújik.
– Ej, te Kristályhegy, jobban is elrejthettél volna!
– Aztán minek rejtenélek – válaszolta cincogó hangon a Hegy, míg hasában összecsörrent a sok apró csillám –, áruld el, ugyan minek?
– Hogy el ne pusztítson ez a vérszomjas ragadozó.
– Ugyan, ez a vén, fogatlan múzeumtöltelék! – vetette oda foghegyrôl a Hegy –, Újságnak hívják ugyan, de csupa régiség van benne, estére teljesen lejár. Örülhet, ha beteszik egyik-másik lapját egy bicegô komód lába alá, vagy ha ablakot pucolnak vele.
– Azért messze még az este, egy ilyen Kristályhegyet addig játszva felborítok – újságolta az Újság. – Ha majd a földön heversz, és szilánkjaid összekeverednek a cukormorzsákkkal, lapátra kerülsz, nincs mese!

Ennek hallatára a Kristályhegy hasában cidrizni kezdett a kristálycukor.

– Még mit nem! – ugrott elô rejtekhelyérôl halált megvetô bátorsággal a Kávé. – A Kristályhegy mégiscsak megpróbált elbújtatni engem, megvédem ôt, akár az életem árán is. Jaj neked, ha közelíteni próbálsz, egyszerûen rád vetem magam, az pedig köztudomású, hogy a kávéval leöntött újságok a szemetesben landolnak!

A Sasmadár rémült pillantást vetett az elszántan fortyogó, nagyon-nagyon fekete és nagyon-nagyon erôs dupla Kávéra.

– A mikroelektronikai termékek árának emelkedése nem áll összefüggésben a bekövetkezett világpiaci változásokkal… – dadogta zavartan, majd hozzáfûzte – … magukat megnevezni nem kívánó források szerint a korrupció a szervezet belsô köreit is érinti… – meg még – … futamgyôzelmét nem a levegô fokozott nedvességtartalmának tudja be, véleménye szerint a vadonatúj fejlesztésû Pirelli gumik igenis jól vizsgáztak…

A Sasmadárnak ugyanis, ha beijedt, sosem jutott eszébe semmi értelmes, így aztán jobb híján a szárnyán olvasható cikkekbôl kotyvasztott valami egyveleget. Hogy ilyen ijedtnek látta, a Kávé szíve meg is esett rajta.

– Azért nem eszik olyan forrón a kását. Sem a sasmadarat.
– Úgy kell neked! Minek ijesztgeted a szegény embert? – tette hozzá ingerülten a Kristályhegy.
– Miért, hát hol próbálgassam a ragadozó-tudományomat, nem mondanád meg? – dohogott az Újság.
– Nem vagyunk se pockok, sem egerek – világosította fel villogva a Kristályhegy.
– Felejtsük el – zárta le a témát a Kávé –, nem mondanád meg inkább, hanyadika van?
– De, boldogan – tüsténkedett a Sasmadár, örvendezve, hogy végre hasznossá teheti magát. – Hatodika, szeptember hatodika.
– Hurrá! – süvöltötte a Kávé – Már csak ötöt kell aludnom, s itt az elsô pörkölési évfordulóm! Akkor lettem kis pisis babból igazi Kávé.
– Gratula – lelkesedett a Sasmadár –, ezt meg kéne ünnepelni.
– Részemrôl is – csatlakozott a Kristályhegy –, bár kétlem, hogy jut még rá idônk.
– Na, most megvagy, te szökevény, adok én neked ünnepelni! – hangzott ekkor a Kávé háta mögül, s hátrapillantva még éppen látta a Csésze dühös ábrázatát, majd a fülön keresztül, ahogy jött, zutty, máris bent találta magát a porcelánfalak közt. Forgott vele a világ, hisz körbe-körbe taszigálta egy ezüstös kiskanál.
– Segítség, szédülök – borult egyet a Kristályhegy, mert valaki nyakon ragadta, a csésze fölé lendítette, és egy adag cukorszemcsét zúdított belôle a Kávéba.

A Saskeselyû icipicire összehúzta magát, de még így is elég nagy volt ahhoz, hogy észrevegyék. Mi több, összehajtogatott mérete sokszorosára kellett tágulnia, mert egy erôs férfikéz szétbontogatta lapjait, a hozzá tartozó illetô pedig olvasni kezdte a cikkeket.

– Repülök! – sóhajtotta. – Lebegek, mint egy sas! – És csak néha suhintott egyet a lapjaival, amint olvasója új oldalra ért.
– Viszlát, barátom! – intett búcsút több részletben a Kávé, és kortyonként, kisgyermekes sikításokkal csúszdázott le a bajusszal szegélyezett szájnyíláson át a terebélyes férfigyomorba. Ez a hullámvasút kifejezetten kedvére volt.
– Mindig ez van – dörmögte egy öblös hang a garatból –, addig vacakolok, míg ki nem hûl a kávém.

A cukortartó ezalatt az asztal szélén állva kihúzta magát. Már cseppet sem szédült, hasában csak úgy villogott a sok fehér kristály. Türelmesen várta a következô kávét, a következô kalandot.