bla

A gyűrűszigetek rejtélye Hét szóval leírható, ha szól a Zene a kam(a)rában és az Éji muzsikát hallgatva Képregényt olvasunk, meg azt is tudjuk, Miért énekelnek az operában? A gólem nyomában haladva a Hinta a kisbolygókhoz visz a Szelek útjain, s nem Ikarosz és Phaeton pályáján. Megértjük, Hogyan repül a repülőgép (s hogy Szép… a repülő), és Miből van? Hogyan van?, ami Repül a… repül a Mustos őszben, s akkor mondhatjuk: Ami megérint – rólunk szól. De azt is: Gyere, Gyurma!, Nézzük együtt Rippl-Rónai József képeit! Bontsuk ki a Palackpostát, üssük fel a Szitakötő szótárat, s válaszoljunk: Hogyan tovább, te mesehős? 

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
Kép
KÉPZELNI LEHET
Jámborné Balog Tünde

Mustos ősz

Valaha, amikor a világ még nem volt tele elektronikus szerkezetekkel, az idő múlását a nap járása, az esztendő fordulását az évszakok változása jelezte. Az emberek többnyire falvakban, mezővárosokban éltek, benne a természet körforgásában. Jeles napok segítségével tartották számon a tennivalókat: szántást, vetést, aratást, tyúkültetést, állatok kihajtását a legelőre, a halászat kezdetét, az ünnepek és mulatságok idejét. Már a pendelyes (vagyis egy szál, térdig érő inget viselő) kisgyermek is tudta, hogy a Vince-napi napsütés jó bortermést ígér, Zsuzsánnakor megszólal a pacsirta, Sarlós Boldogasszony napja az aratás kezdete, Kisasszony napja a dióverésé, az őszi kisfarsang Szent Mihálytól Katalinig tart, és Disznóölő András zárja a hegedűt, vagyis a vigalmakat. Az esztendő minden napjára jutott valami. Századokon át apáról fiúra, anyáról leányra hagyományozódott ez a tudomány. Képzelni lehet, mennyi íratlan ismeretet, törvényt, regulát halmoztak fel a régiek, s ezek szabályozták a paraszti élet rendjét. 

A tennivalókra a kalendáriumok hónapképei is figyelmeztettek: márciusban szántás-vetésre, júniusban szénakaszálásra, decemberben disznóölésre. Hónap- és évszakábrázolások másutt is megjelentek: középkori templomok kőfaragványai közt és a magyar kártya lapjain egyaránt találkozhatunk velük. Ismeritek, ugye, a tűznél melegedő öreg favágót, Makk Ász apót, a tél jelképét? Vagy Zöld Ászt a mustos hordó mellett? Ha sokáig nézitek, tán még a szüretelők énekét is meghalljátok fegyverek vidám durrogásától kísérve a szőlőhegyen. Hipp-hopp! Képzelni mindent lehet, képzeljük hát oda magunkat az aranygerezdes dombokés füstös présházak közé. Képzeletünk vásznára lankás hegyoldalak és lapályok képe vetül, szőlősorok masíroznak, a dús tőkék közt kendős, szalmakalapos nők és gyerekek hajladoznak. Puttonyos férfiak hordják a levágott fürtöket a présház elé.Széles fakádban feltűrt gatyás, mezítlábas legény tapossa a szőlőt. Mozgása szinte tánc, mégis ez a legnehezebb szüreti munka.  Másutt botokkal törik, csumiszolják a gerezdeket, és az összezúzott szőlőből fapréssel sajtolják ki a mustot. A falusi mesteremberek által készített, időtől sötétre pácolódott, faragott szerkezetek valóságos műremekek, a jelenben múzeumok, tájházak kincsei. 

 

Az Alföldön Szent Mihálykor kezdődött a szüret. Egerben és Dunántúlon Teréz, a Somló-vidéken Orsolya, Hegyalján Simon-Júda napján özönlötték el a szőlőket a szedők és puttonyosok. A munka végét mindenütt világra szóló vigassággal ünnepelték. Maszkos, jelmezes felvonulás, hordón ülő, piros huszárruhás Baksus-szobor, kocsikázás, fegyverropogás és szüreti bál tette emlékezetessé.   

 

A szüretelés is olyan, mint egy mulatság. Előkerül a korai szőlőből készült, könnyű szüreti bor, vagy még a tavalyit kínálja a gazda. A szedők énekelnek, legények-leányok bolondoznak. Piruló hagyma illatát hozza a szél, füstcsíkok bodorodnak pirosló levelű tőkék fölött. Hús pörkölődik a bográcsokban: a vincellér (így nevezték a szőlőművest), a napszámosok és a vendégek ebédje. Régi szüretek híres lakomáit emlegetjük ma is. Jókai Mór, a nagy mesemondó ilyenkor meghívta svábhegyi szőlőjébe a barátait. Kint a szabadban birkapörkölt készül és nyárson sülnek a csirkék, bent a konyhában bableves fődisznó körmivel, egy fazékban töltött káposzta rotyog,…  a kemencében túrós kapros lepény sül  – így tudósít az írótárs, Mikszáth Kálmán.   

 

Ódon szüretek felejthetetlen hangulatát leghívebben mégis a versek tükrözik. Mustos ősz van, mustos ősz, víg szekerek jönnek./ Rajtuk ül az ittas csősz, örül az örömnek – vetette papírra egy költő a huszadik század elején, talán épp azon a helyen, ahol több mint másfélezer éve Probus, római császár mocsarakat csapoltatott le katonáival, hogy helyükre szőlőt telepítsen Pannóniában. Egy alföldi poéta pedig így festette a dunántúli őszt: Szüret tüzei égnek,/ Szólnak szüreti nóták/ S a szőlőhegyek hátán/ Venyige lombja pirkad.

 

Lassan vége szakad  munkának és vigasságnak. A lecsupasztott szőlőhegy  elcsendesedik, a fosztott tőke álmodozva vár. Pincék mélyén, nehéz tölgyfahordókban bugyborékolva forr a must. Márton napjára újbor lesz belőle a lúdpecsenyéhez.   

 

 

Fotó | Gönyey [Ébner] Sándor

Néprajzi Múzeum, Budapest

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek