A gyűrűszigetek rejtélye Hét szóval leírható, ha szól a Zene a kam(a)rában és az Éji muzsikát hallgatva Képregényt olvasunk, meg azt is tudjuk, Miért énekelnek az operában? A gólem nyomában haladva a Hinta a kisbolygókhoz visz a Szelek útjain, s nem Ikarosz és Phaeton pályáján. Megértjük, Hogyan repül a repülőgép (s hogy Szép… a repülő), és Miből van? Hogyan van?, ami Repül a… repül a Mustos őszben, s akkor mondhatjuk: Ami megérint – rólunk szól. De azt is: Gyere, Gyurma!, Nézzük együtt Rippl-Rónai József képeit! Bontsuk ki a Palackpostát, üssük fel a Szitakötő szótárat, s válaszoljunk: Hogyan tovább, te mesehős?
Molnár Péter Hinta a kisbolygókhoz A holdbéli napfogyatkozást követő héten alig láttuk professzorunkat. Holdunk teleholdból lassan utolsó negyedbe, vagyis C alakba fogyott. Szállodánk ablakaiból kitekintve az égbolton makacsul egy helyben álló Föld pedig éppen ellenkezőleg, első negyedbe hízott. Az egyre növekvő megvilágított részen gyönyörűen láthattuk távcsöveinkkel a kontinensek partvonalait, az óceánok felett örvénylő hatalmas, több magyarországnyi viharciklonokat. A professzor két fiatal segítője elvitt kirándulni: meglátogattuk a környéket, ahol a legelső emberkéz alkotta eszköz, a Luna-2 leszállt a Holdra – jövőre lesz 50 éve!
A nyolcadik nap reggelén feltűnt végre ősz professzorunk az étterem ajtajában – éppen végeztünk a reggelizéssel –, nagy paksaméta papírral asztalunkhoz sietett, és már mondta is a jó hírt:
– Elkészültem! Apróra kiszámítottam és megterveztem az utunkat! Ahogy elindulunk a Holdról, hintázunk egyet, aztán odalépünk a gázra, és átszáguldunk a kisbolygók birodalmán. Közben lassítunk, mert útba esik a kisbolygók egy nevezetes példánya, ami hozzánk, magyarokhoz is kapcsolódik, aztán megint repülünk, repülünk, és meg se állunk a Gyűrűs Óriásig. Holnap reggel 7-kor találkozunk a hajónál, szervusztok!
Megilletődve néztünk egymásra. Hintázunk? Az űrben? És mit keresnének magyarok a kisbolygók között?
Másnap jóval a megbeszélt időpont előtt érkeztünk az állomásra. A professzor már várt minket, megmutatta szobáinkat, majd az irányítóba invitált:
– Innen lehet mindent a legjobban látni! Üljetek le, csatoljátok be az öveket, azonnal indulunk. Mindenki itt van, mire várnánk még, nem igaz?
Komótosan belesüppedt saját székébe, összehúzta hasán az övet, s már nyomta is a hajó személyzetének szóló, indítást jelző gombot. Pár perc múlva, bár nem hallottunk semmit, a hajó testén finom remegés futott végig, erősödött, aztán észrevettük, hogy a Hold ütött-kopott felszíne eleinte nagyon lassan, majd egyre gyorsulva távolodott. A hajó fordult, orrát a Föld felé irányozta. A sebesség egyre nőtt, a Hold kiszökött az ablakból, mi pedig a hajó egyenletes zümmögése és a korai indulás miatt szinte azonnal elszenderedtünk... Professzorunk ébresztett, hogy ideje kinézni az ablakon, mert „mindjárt hintázunk egyet”! Értetlenkedő arcunkat látva készségesen magyarázott:
– Az űrhajó felgyorsításához, lefékezéséhez annál több üzemanyag kell, minél gyorsabban akarunk haladni! Ha viszont sok üzemanyagot viszünk, nagy hajóra van szükség, aminek megmozdításához még több üzemanyag kell, és így tovább… Szóval a legújabb hajók is hintáznak egyet-egyet a bolygók mellett. Ugye, tudjátok, hogy a tárgyak, s így az égitestek is vonzzák egymást, és az űrben levő tárgyakat. Egyszerűen hagyjuk hát, hogy egy bolygó húzzon maga felé minket – ezáltal lassan, de saját üzemanyagunk felhasználása nélkül gyorsulunk. Persze, ravaszul nem pont a bolygó közepe felé állítjuk az űrhajó orrát, mert akkor egyenesen ráesnénk, és az nem volna jó. Kissé mellé célzunk, így végül a bolygó mellett suhanunk el, és mikor már közel járunk, gázt adunk a hajtóműnek, és huss, a bolygó segítségével összegyűjtött lendülettel elszáguldunk mellette, de sokkal-sokkal gyorsabban – és főleg olcsóbban! –, mintha csak a hajó erejét használtuk volna fel. Nézzétek, így fog most meglendíteni minket a Föld, érdemes figyelni!
Az ablakon kinézve láttuk: rohamosan közeledik szülőbolygónk pereme – már tisztán látjuk a kontinenseket, a nagyobb szigeteket is! Űrhajóhoz képest alacsonyan száguldottunk el a felszín felett, egyszerre ismét éreztük a rezgést, ahogyan a hajtóművek bekapcsoltak, és a felszín megint távolodott, az űrhajó orra pedig újra a Nappal ellentétes irányba mutatott.
A professzor gondoskodott róla, hogy a majd’ egyhetes út alatt se unatkozzunk. A hatodik napon a szokásos játék helyett az ablakra bökött:
– Már majdnem félúton vagyunk... Sajnos, a Föld külső bolygószomszédja, a Mars, most éppen másfelé jár, így nem tudtuk útba ejteni, de itt érdemes lesz kissé lassítanunk, és addig elmesélek egy történetet... Mikor még csak a szabad szemmel látható bolygókat ismerték, de már ki tudták számítani a Naptól mért távolságukat, eleinknek feltűnt, hogy a távolságok szabályosan növekednek. A Mars és a Jupiter között azonban mintha lyuk lett volna. A magyar Zách Ferenc Xavérnak jutott eszébe a 19. század legeslegelején, hogy a hatalmas égi területet, ahol az ismeretlen bolygó felbukkanhat, több csillagász között osszák fel, így mindegyiküknek csak egy-egy kisebb szeletet kell átvizsgálni. A kor legkiválóbb asztronómusaival meg is szervezte az Égi Rendőrség nevű társaságot. Zách többek között felkérte a neves olasz csillagászt, Guiseppe Piazzit is. A sors furcsa tréfája volt, hogy mielőtt Piazzi megkapta levelét, talált egy halvány (tehát kicsiny) bolygót, amely a későbbi megfigyelések alapján éppen olyan távol mozgott a Naptól, mint a keresett égitest. Megvolt hát az elveszett bolygó! Piazzi szülőföldjének védőszentjéről Ceresnek nevezte el, ha kinéztek balra, éppen láthatjátok!
Balra egy kráterekkel szabdalt, szinte tökéletesen gömb alakú, fényes égitestet pillantottunk meg, természetesen mindenféle légkör nélkül.
– Alig harmadakkora, mint a mi Holdunk – folytatja a professzor –, mégis, a kisbolygók között ez a legnagyobb. Aztán hasonlóan apró bolygókat találtak, amik szintén ugyanebben a távolságban keringtek! Csak később derült ki, hogy kisbolygók népes (nagyon népes) csoportjáról van szó. A közvetlenül a Ceres után felfedezett három alig marad el méretben, de a később látottak egyre apróbbak. A legutóbbi években a kitartó csillagászok, köztük több magyar szakember is, roppant sok, alig néhány száz méteres kisbolygót, idegen szóval aszteroidát fedezett fel. Gondoljatok csak bele: mintha Gellérthegyek köröznének a Nap körül, számtalan hasonló méretű, és néhány nagyobb szikla társaságában. És ezeket a pár száz méteres szikladarabokat a Földről, nem is olyan borzasztóan nagy távcsövekkel már le tudjuk fényképezni. Több százezret ismerünk belőlük, s néhányukra ugyancsak figyelni kell. Egyesek igen elnyúlt pályán mozognak, néhányuk közel is kerülhet a Földhöz. Nem volna jó találkozni egy ilyen kozmikus Gellértheggyel! De ne aggódjatok! A több százezer kisbolygóból csak néhány igazán veszélyes. Ha esetleg célba venné is valamelyik a Földet, ma már ellátnánk a baját! Okos emberek sokféle módot találtak ki arra, hogyan lehet eltéríteni egy ilyen elrugaszkodott kisbolygót. Egyébként ezért is jöttünk erre: ha kinéztek jobbra, láthatjátok, hogy éppen néhány tucat kisebbfajta rakétaszerű jármű indul útnak. Ezek az automata szondák szépen megkeresik most a számukra kijelölt kisbolygókat. Leszállnak rajtuk, aztán folyamatosan jelzik majd rádió segítségével a földieknek, hogy pontosan merre járnak hordozóik.
A kisbolygók egyébként fontosak a kutatók számára. Elég messze vannak a Naptól, ezért sosem álltak össze nagyobb bolygóvá, tehát anyaguk nem alakult át. Vagyis ezek az apró szilánkok szépen megőrizték annak az ősi anyagnak a lenyomatát, amiből az egész Naprendszer kialakult. 4500 millió évvel ezelőtt! Sok tudós bizony mindent megadna azért, ha kisbolygóról származó anyagmintát kaparintana meg! Reméljük is, hogy a kiküldött szondák sikeresen térnek vissza, sőt, hogy találkozhatunk velük... Most viszont már gyerünk az ágyba, elfecsegtem az időt, pedig holnap még közelebb merészkedünk az egyikhez, hogy fotókat is küldhessetek haza, és megírhassátok a házi dolgozatotokat… Ugyanis… izé, szóval megígértem az igazgatóitoknak, hogy részletesen beszámoltok az utatokról, remélem, nincs ellenetekre… |