Horrorisztikus jelenetek sorozatából áll egy-egy disznóölés – mégsem tiltják el a falusi gyerekeket szüleik a gyakran másfél−kétmázsányira fölhizlalt sertés kivégzésének látványától. Ellenkezőleg: a család apraja-nagyja, sőt, a szomszédok és a barátok is segédkeznek a hagyomány szentesítette, véres szertartáson. Az áldozatot senki sem sajnálja, hiszen azért hizlalják a vetést föltúró, kártékony vaddisznó háziasított utódját, hogy télvíz idején elegendő hurka, kolbász, sonka, szalámi, szalonna, oldalas töltse meg az éléskamrákat.

A képen látható böllér – az állat leszúrására és földarabolására szakosodott hentes – olyan elégedetten mutatja föl két áldozata levágott fejét, mint az öntudatos vadász a trófeáit; pedig ő nem a szoba falára kiakasztható agyarat vagy agancsot, hanem a kocsonya fő alapanyagát tartja a kezében.

Talán azért született annyi durva vicc és lealacsonyító képzettársítás a disznók rovására – még irodalmi művekben is –, mert az ember csak így tudott felülkerekedni háborgó lelkiismeretén, amiért kizárólag táplálékforrásnak tekinti a szűkös-bűzös ólba kényszerített, mozgáshiányos életre kárhoztatott, balvégzetű állatfajtát, amelyet például a zsidóknak vagy mohamedánoknak – „tisztátalanság” miatt − tilos is fogyasztani.

A nagyüzemi sertésfeldolgozók és a vágóhidak korában már faluhelyen is ritkábban vágnak háznál disznót − de ahol mégis, ott azért megadják a „végtisztességet” a lakomaasztalon föltálalt áldozatnak. Tornak nevezik a november 30-a után, „Disznóölő Szent András” napjától mind gyakoribb disznóvágást követő vacsorát. A háziak és vendégeik az egész napi kemény munka (a pörkölés, a feldarabolás, a töltés, a tartósítás) után evéssel-ivással, az „egy kolbász – egy nóta” menetrendet követve temetik magukba az áldozati állat testét. Sok helyütt cigányzenészek húznak tust a leölt disznó emlékére.

A középkor vége óta a társas együttlét kivételezett ünnepei közé számított faluhelyen az alakoskodó játékokkal, adománygyűjtéssel egybekötött disznótor. Bohócnak, medvének, cigánynak, krampusznak vagy mátkapárnak öltözve járták a maskarások a torozó házakat, rigmusos mondókákkal kérve kóstolót a vacsorából. A jószívű vidékiek a városban éhező rokonaikról is gondoskodtak. József Attila így nyugtázta 1933 decemberében Etus nővére ínycsiklandó küldeményét:

Vásárhelyről disznó jő,
fazekunkban disznó fő,
hurka, kolbász, májas, véres:
izlik annak, aki éhes –
ahogy futnak szagos percek,
ütemükre hurka serceg, […]
szánk zsiros mosolytól fényes,
ahogy rádgondolunk, édes.

A reform-étrend még nem szorította ki a magyaros konyha ízeit. Újabban böllér-fesztiválokon és kolbásztöltő-versenyeken ápolják a sertésfeldolgozás ősi hagyományait. Csakhogy a tömegrendezvényeken éppen a családiasan meghitt búcsúlakoma és a disznóáldozat lelkiismeret-könnyítő végtisztességének emléke merül lassanként feledésbe.