bla
Hol a fény szórjahol a szél tolja,
hol a hold küldi lila fátyolba,
hol a fülemüle éneke hívja.
 
Buja ág rejtiima rebbenti,
hol aludt éjjelsoha nem sejti –
csak a fekete patak vize tudja.
 
(Szabó Attila: Hajnali lidérc)
0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
Kép
FÉNYSZÓRÓ
Búth Emília | Sztefanu Marina

A világítótorony

A világítótorony, egy rég hasznavehetetlen építmény, kerek, kavicsos kis sziget közepén állt, nem messze a várostól. Mikor visszahúzódott a tenger, száraz lábbal meg lehetett közelíteni, kinyitni az ajtaját, de évek óta senki nem volt kíváncsi, mi van odabent. A torony üregében sötétség lakott. Reggeltől estig sirályok vijjogtak fölötte. Napszálltakor denevérek röpködték körül. Az emberek lassan elfelejtették
 
Nem emlegették már a viharos éjszakát sem, amikor a világítótorony megsérült. A sziklaroppantó, eget hasító villámokról senki nem beszélt. Az odaveszett halászok már nem mesélhetnek, a parton maradtak meg igyekeznek nem emlékezni. Mióta nem számíthatnak a torony jelzőfényeire, nem is járnak ki a tengerre. A halászhálókat elszaggatta az idő, szétrágta az egér. Ami megmaradt, függőágynak használják. Halat, rákot, kagylót nem fognak, de a függőágyakban ringatózva különös álmaik vannak. Néha összegyűlnek a városka főterén, álmokat csereberélnek, adnak, vesznek – egyebük nincs. 
 
– Hogy adod az álmod? – kérdezte egy szakállas öreg Dinjától. Dinja szorosabbra fogta vállán a nagykendőjét és lesütötte a szemét. 
– Ezt nem adhatom. Nem biztos, hogy álom. 
– Nem álom? Akkor meg minek meséled! – morgott az öreg. 
 
Nem álom, döntött végre Dinja, s hátat fordítva a téren nyüzsgő tömegnek, elindult a tenger felé. Ahogy az utolsó utcácska végére ért, elfogytak mellőle a házak. Tekintetével végigpásztázta a partot. A világítótorony ablakai fényesen ragyogtak, csillogtak a napsütésben. 
 
Ez csakis a csavargó Rajaton műve lehet. A szakadt ruhás, mezítlábas fiú hajnalban kopogtatott Dinja ajtaján. Egy tükröt kért. Dinja ugyan nem értette, miről beszél, de épp a zsebében volt a nagyanyjától kapott kis kerek tükör, odanyújtotta hát a vándornak. Rajaton sarkon fordult, s eltűnt a hajnali derengésben. 
 
Rajaton egyenest a világítótoronyhoz ment. Apály volt, száraz lábbal jutott a bejáratig. Kezében a rozsdás kilincs, az ajtó csikorogva, nyikorogva nyílt. A csigalépcső fokait számolva, pontosan háromszázhatvanötnél megállt. Pókhálóval beszőtt, sokablakos szobában találta magát. Pontosan olyan volt, ahogy a nagyapja mondta. Nekiállt, hogy kitakarítson, rendet tegyen. Reggelre ragyogott minden. Már csak egy dolga maradt. Kivette a zsebéből a kis tükröt. Akkor kelt fel a nap. A tükörben megcsillanó maréknyi fénynyaláb rávetődött egy különös, borsószemnél alig nagyobb, gyöngy-formájú szerkezetre. A mennyezetről cérnavékony rézdróton lógó gömböcske lassan, alig észrevehetően forgott, felszínén a mákszemnyi tükörkockák sziporkázva szórták a fényt a világ minden tája felé. 
 
 
(A folytatás a nyári számban olvasható)
1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek