Történt egyszer, hogy a Nap hajából kiszakadt egy szál, akit Harminckettőnek hívtak, mert ő volt a harminckettedik sugár. Repül-repül Harminckettő, élvezi a süvítő suhanást, hiába hívogatja vissza a Nap. Fénylőn hajladozó teste átszeli a világmindenség abroszát. Ahogy távolodik a Naptól, egyre szabadabbnak és rémültebbnek érzi magát. Suhan, gyorsabban a meteornál, belép a Föld légterébe, kis híján megpörköli egy vadlúd szárnyát, és még arra sincs ideje, hogy elnézést kérjen, mert a következő pillanatban már becsapódik egy tó vízébe.

 

Mélyre süllyed, egészen a fenékig, a vaksi halak szétrebbennek, nem láttak még ekkorra fényességet, de aztán egyre többen visszamerészkednek, és csak bámulják, csodálják őt. Harminckettő zavartan meghajol, nem tudja, hogyan viszonozza a halak kedvességét. Végül gondol egyet, és egy kis darabot lecsíp magából, otthagyja a halaknak, hogy világítson nekik.

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)