![]() |
HÁRMASÚT
Kapitány Máté A három kígyó
Volt egyszer három kígyó. Az egyik zöld, mint a savanyú alma, és mérges, folyton sziszegett.
A másik piros és csintalan, csak úgy ragyogott a szeme, ha megtréfálhatott valakit. A harmadik kígyó fekete, mint a csillagtalan este, és éppoly csendes is. Ártalmatlan kígyók voltak, de egymást ki nem állhatták, egész álló nap csak veszekedtek és marakodtak. Noha színükben és természetükben különböztek, volt, amiben hasonlítottak egymásra: mindhármuknak oltári pechje volt. A Jóisten ugyanis egy fáradtabb pillanatában, mikor már zsongott a feje az emberek fohászaitól, összekeverte őket az Édenkert rosszra csábító kígyójával, akinek papírja volt megtévesztésből. Tény, hogy hasonlított a képük. A Jóisten igazságos akart lenni, így mindhármukat megbüntette. Idefigyeljetek, szólt, és szavának súlyától a kígyók legszívesebben szalutáltak volna, annyira tisztelettudóak lettek. Büntetésül azt szabom ki nektek, hogy váljatok kacskaringós földúttá, és egészen addig maradjatok is porral fedett utak, míg valaki egyszerre nem tud mindhármatokra lépni. Hiába rimánkodtak a kígyók, hiába magyarázták, hogy ők aztán fix, hogy nem voltak ott az Édenkertben, kezicsókolom, a Jóisten hajthatatlan maradt, s a csúszómászók egy szempillantás alatt a földre lapultak, és mozdulatlanná merevedtek. Úttá változtak, lapos földutakká. Zöld levelek takarták az egyiket, piros bogyók a másikat, fekete kövek a harmadikat. A három út sokáig várt így, kacskaringósan és mozdulatlanul.
(A folytatás a tavaszi számban olvasható)
|