Kórász tanácstalanul álldogált az útelágazásnál. Az egyik ág ugyanis legördült a völgybe, a másik felkapaszkodott a hegyre – nem tudott dönteni köztük. Eddig mindig arra ment, amerre a lába vitte, de most a jobb lába lefelé akart menni, a bal viszont fölfelé, és neki kellett volna igazságot tenni közöttük.

 

– Mit állsz ott olyan bambán? – kvartyogta egy hang.

 

Ahogy Kórász körülnézett, észrevette a lapos kövön ücsörgő varangyot.

 

– Nem vagy valami barátságos, hallod-e! 

 

– Talán kedvesebb lennék, ha nem állnád el előlem a napot. Esetleg tanácsot is adhatnék, mert látom, igencsak rászorulsz.

 

– Pardon – lépett arrébb Kórász. – Szerinted merre kellene mennem?

 

– Az attól függ – terpeszkedett el a varangy a verőfényben –, hogy hova akarsz eljutni.

 

– Eljutni? – mélázott el Kórász. – Ezen még nem gondolkodtam. Egyszerűen megyek, amerre

a lábam visz.

 

– Csakhogy – vetette ellen a varangy – két lábad van, és lefogadom, nem mindig ugyanoda vinnének. Bár – tette hozzá nagyot nyújtózva – még mindig jobb helyzetben vagy, mint ha négy lábad volna... Tapasztalatom szerint a legegyszerűbb, ha a szívedre hallgatsz, mert abból csak egy van, így elkerülheted a vitás eseteket.

 

– Azt meg hogy csináljam? 

 

– Mi sem egyszerűbb. Keresel egy nyugodt helyet, teszem azt egy napsütötte követ, behunyod a szemed, és elképzeled, hogy hol lennél a legszívesebben. Csak arra ügyelj – ásított nagyot a varangy –, hogy el ne aludj közben.

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)