Emlékeztek arra, hogy a Toldi első énekében a serege élén lovagló Laczfi nádor a parasztnak nézett Miklóstól megkérdezi: „melyik út megyen itt Budára?” 

 

Néhányan biztos fel is tettétek már a kérdést: ha a mérges Toldi nem fogja kezébe a petrencés rudat, hogy a megfelelő irányba bökjön, vajon eltévedhettek volna a daliás leventék? 

 

El bizony. 

 

A régi idők utazói, kereskedői, követei, katonái és csepűrágói gyakran kerültek bajba, mert nem volt mindig és mindenhol olyan kiépített útrendszer, mint a Perzsa, a Kínai vagy a Római Birodalomban. Amint valaki letért a főútról, sokszor nemcsak a helyes útnak, hanem magának az útnak a megtalálása is nehézséget okozhatott. A letaposott földutakat, ha nem jártak rajta elég sokan, könnyen visszahódíthatta a természet. Ezért állítottak például már az etruszkok meg a görögök is köveket az út széléhez, szabályos rendben, hogy a kövek által kirajzolt vonal egyértelművé tegye, merre kell menni. A kínaiak ültettek először fákat az út két oldalára, egyenlő távolságban: így védték a talajt esőtől, széltől, a fatörzsek és a lombok meg kövek nélkül is félreérthetetlenül kirajzolták az út ívét.

 

A baj mindig az elágazásoknál, több út találko-zásánál, a kereszteződéseknél kezdődött: aki nem ismerte a vidéket, vagy nem volt térképe, sokszor akadt el ilyen helyzetben. Kapóra jött, ha valaki a kezével megmutatta a kívánt irányt: de minél sűrűbb lett az úthálózat, annál több csomópont esett települések közé, a senki földjére. Itt pedig nem lehetett arra számítani, hogy segít egy jó szándékú helybeli.

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)