Bumfordi manó egy zöldellő réten élt, gyönyörű palotában, amelyet az őseitől örökölt. Temérdek kincs vette körül, ám amilyen gazdag volt, olyan kapzsi és mogorva is. Jó messzire elkerülték. Még a szomszéd hegyen élő sárkány felé is szívesebben sétáltak. A sárkány ugyanis vendégszerető és jó modorú volt, meghívta a lovagokat egy csésze teára, mielőtt küzdöttek. Nem is bántott senkit, aki nem a királylányok kiszabadításáért jött. A manó azonban mindenkibe belekötött.

 

Egy napon szárnyas paripák vontatta, hófehér hintó jelent meg az égen, és egyenesen Bumfordi otthona felé repült. A különös járműből Mirabella tündér szállt ki. Bumfordi mogorva képpel bámult a jövevényre.

 

– Senki sem hívott, mit keresel itt?

 

Mirabella nem jött zavarba.

 

– Ajándékot hoztam Bumfordi úrnak. De ha nem akarja átvenni, nem zavarom.

 

– Ajándékot? – nyúlt felé mohón a manó. – Add csak ide!

 

A tündér átnyújtotta a csomagot, majd hintójával együtt eltűnt a levegőben.

 

A manó becsapta az ajtót, és nyomban kibontotta a csomagot. Csillogó szivacs volt benne. Bumfordinak nem tetszett az ajándék. Rádobta egy rakás mosatlan csészére.

 

„Még hogy én szivaccsal tisztogassak! Azért tartok inast!” – gondolta.

 

 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)