A beláthatatlan pusztaság szélén megfeketedett zsindelytetejű korcsma árválkodott. Falai közt mindösszesen két vendég lézengett. Harmadnapja ültek a deszkákból nagyolt asztaloknál a báránybőrrel takart lócákon, a derekuk még érezte a kufsteini és teréziavárosi börtön rohadt szalmáját, amin annyi éjszakát forgolódtak át, hosszú éveken keresztül. 

 

Az egyik egykoron kackiás bajusza most konyán lógott, a másiknak hajdan szépen gömbölyödő pocakja helyén üres tarsolyként csüngött a bőr. 

 

– Legatyásodtunk, Panzasándor.

 

– Ne búsulj, kedvelt uraságom, jó Rózsasándor, jön még kutyára dér, reánk pedig

süt még a napsugár! 

 

– Költői hangulatba kerültél, derék Panzasándor – dörmögte Rózsasándor, és az előtte álló hatalmas ónkancsóból egyetlen nyeletre úgy fél icce bort a böndőjébe küldött. 

 

– Kitelt az időnk, bűneinkért megbűnhődtünk, most már virágos rét az élet – folytatta lelkesen Panzasándor. 

 

– Márpedig én azt mondom, nem bűnhődtetek ti eleget! – toppant elébük a semmiből ősi ellenségük, Pandúrsándor. – Nincs annyi homok a homokórában, ami oly sokáig bírna peregni, amíg letöltitek megérdemelt büntetésetek, latrok! 

 

– Ne kiabálj, Pandúrsándor, népemnek nyúzója! – emelte föl erre a jobb keze mutatóujját Rózsasándor. – Maga a császár engedett ki bennünket az áristomból, mikor kiegyezett Deák urammal! Írás lapul a bekecsem zsebében, az orrod alá dörgölöm, ha kívánod: törvényesen szívjuk a szabad levegőt!

 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható.)