A korábbi Szitakötő számokban meséltem már, hogy a német költő- és drámaíró Goethe (ejtsd: gőte) milyen élesen és gúnyosan vitatta az évszázaddal korábban élt angol fizikus, Newton (ejtsd: njúton) fénytanát. Goethe állítólag féltette a tudományt a matematikai módszer „uralmától“. A színek eredetét, s főként a világosság és sötétség „küzdelmét“ ő mesésnek képzelte, s talán észre sem vette, hogy miközben a régen halott Newtont egy korszerűbb és felvilágosult szemlélet jegyében támadja, olykor nagyon is szokványos és ósdi az érvelése. Meglehet, a 18-19. század fordulóján költőfejedelemnek tartott Goethét féltékenység is vezette; mintha bosszantotta volna a fizikusfejedelem száz év után is rendíthetetlen tekintélye. Saját fényelméletének jelentékeny részét azért is fogalmazta Newton ellenében, mert nem akarta tudomásul venni, hogy kortársai még mindig cáfolhatatlannak tartják az angol tudós törvényeit. Lám, a szellemóriásoknak is lehetnek kicsinyes érzelmei és furcsa önellentmondásokba keveredhetnek. A természettudományokban is jártas költő roppant indulatosan állította, hogy a tudomány nem lehet indulatos. „A természettudós hagyja meg az alapjelenségeket a maguk örök nyugalmában és pompájában” – vallotta. Mulatságosnak hat, hogy éppen a verseket, színdarabokat, regényeket író, ugyanakkor az ásványtanban, anatómiában is maradandót alkotó Goethe élesen megkülönbözteti, elválasztja a művészi és tudományos szemléletet meg módszert. 

 

Rengeteg vizsgálat megerősítette, hogy a „tehetséges” emberek általában több területen tehetségesek. Gyakran rámondják valakire, hogy nagyon jó matematikából és kémiából, de botfüle van, némelyik ember szinte büszkélkedik azzal, hogy utál rajzolni és nem érdekli az irodalom, szenvedve rágja át magát a kötelező olvasmányokon – vagy fordítva: kitűnő történelemből, remek fogalmazásokat ír, a fizikapéldákra azonban homályos tekintettel bámul. Pedig az egyik-másik terület iránti ellenszenvet vagy bénázást nem az illetővel született képességhiány okozza, inkább az, hogy még nem merészkedett elég közel a „tantárgyhoz”, amitől idegenkedik. Mi akadályozza? Egyszerű lustaság vagy rossz élmény, valami kudarc? A végeredmény, hogy számára csak tantárgy marad a kémia, a biológia vagy a történelem. Holott a kíváncsiság egyszerre ezerfelé irányulhat. Vagy ezeregy, esetleg ezerkettő felé?

 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)