Meliton, a kis medve (tornasorban a legkisebb), Csizmarek nagy barátja. Csizmarek? Hiszen ismered: arca kerek, orra rendes, szeme barna, szája keskeny, fején malomkő nagyságú, pille-könnyű, felhőszín kalap, lábán hétmérföldes csizma, mikor kilép az utcára. Bent, a lakásban papucsot hord, de éppúgy mezítláb alszik, mint te vagy én. Ezt Melitontól tudom. Neki maga Csizmarek mesélte. Mostanában sok időt töltenek együtt. Csizmarek lomtalanít a padláson, ebben segít a kis medve. Dobozokba, kosarakba pakoltak, és lehordtak mindent a lakásba. 

 

– Lassan olyan lesz a szobád, mint egy régiségkereskedés – mondta Meliton. 

 

Csizmarek körülnézett. Fent, a falakon, lent, a padlón, falnak támasztva, cikornyás képkeretekben repedezett festmények, nyújtófa, gyúródeszka. Asztal alatt, polcon, ablakpárkányon, szekrény tetején rég nem használt, leporolt, letörölgetett, kifényesített tárgyak: rézmozsár, tejesköcsög, mákdaráló, káposztareszelő, zenedoboz, parazsas vasaló, meg ki tudja, még mi. Mert lomtalanítottak ugyan, de semmit nem volt szívük kidobni. Csizmarek mindennek tudta a nevét. Könnyű neki, ő majdnem háromszor annyit élt már, mint a kis medve. 

 

Berendezhetnénk, nyithatnánk egy múzeumot! Hogy melyikük ötlete volt, máig nem derült ki, de mindkettőjüknek tetszett. A múzeum pontos helyében is gyorsan megegyeztek. Legyen a padláson! Pinceszínházról már hallottak, ők most megcsinálják a padlásmúzeumot. Meliton a létra középső fokán állva felhuhogott a nyitott padlásajtón: hu-hu-hu! Az üres padlás visszahuhogott. 

 

– Visszhang! – tapsikolt Meliton, s kishíján lebucskázott a létráról. Még jó, hogy csak a tollsöprű volt a mancsában, így csak az pottyant le, ő meg újra megkapaszkodott. 

 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)