A kert végében álló diófán lakott a cinege. Fa és madár régóta élt együtt barátságban, jól megértették egymást. A cinege folyton mesélt: a tavaszról, a nyárról, az őszről, a télről, megint a tavaszról, a többi madárról, a bogarakról, a virágokról, mindenről. 

 

A fa meg hallgatta. Szerette hallgatni a cinegét, soha el nem unta a történeteit. Az meg csak csacsogott vég nélkül.

 

Hanem egyszer a fa is mondani akart valamit. Csendben várta, hogy barátja lélegzetvételnyi szünetet tartson, de annak be nem állt a csőre. A fa megköszörülte odvas torkát, de a cinege rá se hederített, csak mondta, mondta a magáét. Türelmesen várt a diófa, de végül csak megelégelte a nagy várakozást. Olyat tett, amit soha korábban: félbeszakította a cinegét.

 

Felhúzta a kismadár a csőrét, és világgá repült. Majd keres ő magának mást, aki végighallgatja!

Berepült a városba, de ott olyan elfoglalt volt mindenki, annyira siettek, hogy egy pillanatra sem állt meg senki meghallgatni a mondandóját. Sértődötten repült tovább.

 

Egy folyó partjára telepedett. A víz lassan hömpölygött, nem kellett sietnie, tudta, hogy előbb-utóbb biztosan a tengerbe ér. Megszólította a cinege a folyót, de mert az messziről érkezett, és sok mindent látott, olyan fecsegővé vált, hogy a kismadár szóhoz sem jutott mellette. Továbbállt hát innen is.

 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)