Az Öröm utca utolsó macskaköve éppen eltűnt a szürkületben, mikor Gavargó Csavallér vándorszakember befordult a Jóreménység utcába. Faládájában kattogtak a szerszámok: egy összecsukható égimeszelő, egy zsineg, egy ecset, egy pecsételő, egy pepecselő. Meg egy névjegykártya. A Széligazgató Úr, amikor Csavallér megfoltozta széllelbélelt kabátját, belső zsebéből madzagokba csavart újságpapírt húzott elő. 

 

– Tessék, egy papírsárkány! Ha valaha munkát keres, látogasson meg, itt a címem.

 

Ebben a városban akad munka. Micsoda város ez? Sár-hely? Még a neve sem látszik a táblán, úgy ráragadt a sár meg a por. Vers-vá-sár-hely. Kicsit kimeszelni, kicsit leporolni – minden sokkal vidámabb lenne! Ezen hümmögött Gavargó Csavallér, amint betért a Jóreménység utcába. Ott állt a postás és egy levélborítékot vizsgált.

 

– Nincs cím. – Táskája dagadozott a címzetlen levelektől. – Hej, bezzeg régen micsoda utcanevek voltak! Csupa versbe foglalt címzett! De eltűntek. A betűk is, a címzettek is – sopánkodott.

 

Gavargó Csavallér körbenézett, és látta, ahogy a porfelhő, mint egy nagy zsák, nyeli a várost. Eltűnnek az árnyalatok, szürkébe borul a házak fala, piroscserepes teteje. Az emberek fehér ruhája elsötétül, kevés ráncukba por ül, elmélyül. Hát még az ég, az milyen! Az a legszürkébb. 

 

– Látom, nem vagy idevaló! – méregette a postás. – Égszínkék ing, gyalogsárga nadrág, pepita kabát. Piros nyakkendő?! Még nem találkoztál a rakoncákkal...

 

– Kik azok a rakoncák?

 

– Egyenruhaszürke az egyenruhájuk. Szürkülettájt elindulnak, húzzák nagy targoncájukat, kerülik a várost. A targoncájuk afféle tákolmány: egy vasborona, két vasgereblye, három vasvilla, négy vasfésű, öt vasseprű, hat vaskefe. Ők pedig heten vannak, éppen heten.

 

– Én csak a Széligazgatót keresem...

 

 

 

(A folytatás a nyári számban olvasható)