Szép tavaszi nap volt, az a fajta, amikor nem történhet semmi rossz, az idő végre enyhe, lenge szellő lengedez, és úgy általában véve jókedv uralja a kertet. 

– Zöld levelek, süt a nap, csak borzasztó ingatag ez az eperfa. Ha leesek, szörnyethalok – gondolta a Hernyó az ágat szorítva. Sajnos, így egy levelet sem ért el, és reggelre nemcsak izomláza volt, hanem rettentően éhes is lett.

– Most már muszáj nekivágnom – mormogta maga elé. – Ha maradok, éhenhalok.

Behunyta a szemét, összes lábával elengedte az ágat, és a hívogató levél felé lendült.

– Ajjjaaa... (Ssskkkzz-puff-skhhhzz-paff-hhhh-pajng) ....jjajj!!! Meghaltam?

– Leszállnál rólam? 

A Hernyó óvatosan felkelt és egy közepén kissé lapos gilisztát pillantott meg.

– Oppárdon, nem volt szándékos. – Azzal elmesélte a zuhanást. A Gilisztának tetszett a történet, meg is sajnálta a Hernyót, így meghívta magához reggelire. Mivel a Giliszta kellemes vendéglátónak bizonyult, a Hernyó ott maradt másnap is. Megosztották a munkát és segítették egymást, ahogy lehetett.

Egy esős napon a Giliszta, ösztönének engedelmes-kedve, a szabadba tekergőzött, ott várta, míg a föld megszárad. Amikor visszatért a lakásába, sehol sem lelte a Hernyót. Keresésére indult, s a közeli bokor tövében beleütközött egy furcsa csomagba. – De hisz ez a Hernyó! – kiáltott fel, ahogy jobban megnézte. Szólongatta, tapogatta, de a csomag nem mozdult. 

– Majd vigyázok rád.

Napokig strázsált, míg a Hernyó helyett hatalmas, színpompás lepke mászott elő a báb belsejéből. 

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)