Piktor Viktor festőművész büszke volt magára. Gyönyörű színárnyalatot kevert ki palettáján, amelyet az utókor biztosan róla nevez el. Már látta következő nagy művét, a tavaszi mező felett úszó Piktor-kék felhőket. Izgatottan állt neki a munkának.

Ám ahogy megtette az első ecsetvonást, döbbenten tapasztalta, hogy a festék nem fog a vásznon. A kék makacsul kapaszkodott az ecset hegyébe. Nem eresztette.

– Ejnye – dünnyögött Piktor Viktor meglepetten. – Hát téged meg mi lelt?

– Jaj, kedves Piktor Viktor – szólt a kék halk, bátortalan hangon –, hadd ne kelljen felhővé lennem! Ugyanis rémes tériszony gyötör.

– Nocsak – hökkent meg a festő. Még sosem fordult elő, hogy egy szín ellentmondott volna neki, pedig nem tegnap kezdte az ecsetforgatást. – Akkor mégis mi szeretnél lenni?

– Azt nem tudom – bizonytalanodott el a kék. – Nem vagyok művész. De felhő nem.

Piktor Viktor eltöprengett.

– Lehetnél nagy fa tetején ücsörgő színes majom – javasolta, mert akkoriban sok majmot festett.

– Ó… – nyögött fel a kék.

– Mi az megint? 

– Allergiás vagyok a banánra – mondta a kék restelkedve. – Kiütéseim lesznek tőle.

– Hmm… – morfondírozott Piktor Viktor. – Festhetnélek, mondjuk, virágos vázának. Ez az! Sosem kéne banánt enned.

A kék egészen halványra sápadt.

– Ilyet még viccből se mondj, kérlek! Folyton rettegnék, hogy összetörnek.

 

 

(A folytatás a tavaszi számban olvasható)