KÖZÖSKÖDÉS
Rép Erika | Tungli Zsuzsanna A lábon álló holtfa megmentése
A mesebeli erdő déli lankáin télen nagyon hideg volt, nyáron nagyon meleg. A múlt nyáron Miska nyúl, az erdő polgármestere kitalálta, készítsenek legyezőket – kisebbeket és nagyobbakat. A kisebbekkel mindenki magát legyezhetné, a nagyobbakkal pedig lakóhelyük levegőjét kavarhatnák. Az ötlet tetszett, s már gyűjtötték is a hozzávalókat: elhullt tollakat, háncsdarabokat, néhányan száraz és könnyű, de erős ágakat találtak, amelyek remek tartónak bizonyultak. A madarak csőrükkel fűzték és kötözték az alkatrészeket, mindenki megtalálta helyét, részét a munkában. Pirkadatkor nekiálltak, és mire a nap sugarai felforrósították a levegőt, használatba is vették az új szerszámokat, amelyek célszerűek, változatosak és gyönyörűek voltak.
Addig-addig legyeztek, míg régi barátjuk, Szellő is meglátogatta őket. Nem is gondolta, mennyit segít a hőség elviselésében, ha kicsit forgolódik körülöttük. Szellő figyelmeztette az állatokat, hogy feléjük tart a nagy erejű Fakicsavaró szél, és az erdő közepén álló hatalmas, elszáradt tölgyet gyökerestől akarja kitépni. Lett nagy riadalom! Ha a szél kitépi az elszáradt fát, megtépázza a többit is. Mindenki siessen haza, mondta Miska nyúl, a fákon élők erősítsék fészküket az ágakhoz, a földön lakók pedig tegyék védettebbé búvóhelyüket. Aztán aki csak tud, jöjjön a száraz fához, azaz a lábon álló holtfához, és védjék meg a nagy széltől. Ez a fa sok erdőlakó lakása, menedéke és táplálékforrása. Gyökerei között él a szép orrszarvúbogár, a bíborbogár, a szalagos maróka és még sok kis rovar: bábjaik korhadó gyökérrel táplálkoznak. A hegedülő cserecincér lárvái járatokat vájnak a törzsében. A kérge alatt fejlődik a szarvasbogár lárvája, ez az otthona a barna százlábúnak, a lepkék ide rakják petéiket, és végül itt bontják ki hímes szárnyaikat. A törzsén, közel a földhöz, különböző színű és nagyságú taplógomba nő, amely maga is otthont ad más élőlénynek, például a poszogó taplóbogárnak. A tölgy észak felőli oldalát zöld moha borítja. Feljebb a törzsén a harkályok odút vájtak. Itt élnek a denevérek is, hiszen olyan odúra van szükségük, amelyik felfele is korhadt, hogy fejjel lefelé, csüngve tölthessék a nappalt. A fa tetején a fekete gólya lakik, gallyakból összerakott, nagy fészkében.
A barátságos Szellő azt is elárulta: a közeledő Fakicsavaró szél azért nem szereti a száraz tölgyet, mert levelek nélkül a csupasz, letöredező ágai nem adnak olyan susogó hangot, mint az élő, leveles fák. Miska nyúlnak akkor eszébe jutott, hogy a sárgabogyójú fakín, mely hasonlít a fehérbogyójú fagyöngyre, már régóta áhítozik arra, hogy egy nagy fán lakhasson. Az erős csőrű madarak felkeresték, ágait csőrükkel a fa hasadékaiba, repedéseibe ültették. Hamarosan olyan lett a fa, mintha saját levelek, ágacskák nőttek volna rá. A sárgabogyós fakín gyorsan gyökeret eresztett, hogy a szél ne tudja kitépni a fából. A holtfa minden lakója hazatért, hogy növeljék a fa súlyát. A pókok is segíteni akartak, és erős szálú pókhálót, pókhálókötelet szőttek, az élettelen fát a szomszéd fákhoz kötötték, és remélték, így megmozdítani sem tudja a szél.
(A folytatás a téli számban olvasható)
|