Barzó Endre 1931-es Műcsarnok-beli kiállításakor egyik bírálója megjegyezte, hogy a világot fantasztikus elképzelésekké írja át. Az ég, a föld, a víz, minden álomszerű. Másik kortársa „a formákat mesére átalakító fantáziával megáldott” művésznek nevezte. Képeit nézve az első pillantásra látható, mennyire találóak a jellemzések.

 

1898-ban született Nyíregyházán, hétgyerekes családban, apja, Barzó Mihály téglagyárat működtetett a városban és több középületet is létrehozott. Endre a gyerekek közt második volt a sorban, csöndes, zenére és rajzolásra fogékony fiú. 1916-tól a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd tanársegédként dolgozott, nyaranként pedig a miskolci művésztelepen tanított. Ösztöndíjjal Olaszországban is járt, később Nyíregyházán élt, egyre magányosabban; betegségek kínozták, idegrendszere összeroppant, kórházban halt meg, 1953-ban.

 

Három képet nézzünk! Könnyű akár egyetlenként tekinteni rájuk – mint a festő képzeletének és kezének mesebeli mutatványára. Érdemes a lapban látható képek mellé tenni a poszteren lévőt is, hogy lássuk, valóban ugyanazt és ugyanúgy mesélik színnel, vonallal, a világos és sötét felületekkel, a fények és árnyak, a térség álomszerű berendezésével. 

 

Mi ez az ugyanaz és ugyanúgy? Az első kép meg a poszteren lévő címe is: Város. Az álomszerűség mindkét képen a levegős, szinte testetlen formák összerendezésében mutatkozik meg. Várost látunk, de sehol egy lakót, a házak és a felhők ugyanabból az anyagból vannak: fényből és árnyból. A poszteren lévő kép alján a házak fehér fala és a felső részen fodrozódó felhők sima világossága, felülete ködszerű (a holdat is takarja). 

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)