A falunk éles elméjű bírája egy reggel magához rendelte bölcs tanácsnokait, hogy elmesélje nekik az álmát. A tanácsnokok áhítattal itták szavait.

– Álmomban egy mezőn hevertem, néztem, ahogy szolidan kergetőznek az égnek boltozatján a szelíd bárányfellegek. Körülöttem a fű száraz volt és sárga, szúrós, akár a törek. Szórakozottan törtem le egy-egy szálat, s kettépattintottam az ujjaim között. Utána kettőt fogtam össze, majd hármat s így tovább. Mikor hetet markoltam, nem tudtam félbetörni a száraz fűszálak nyalábját. 

A bíró elhallgatott, s a bölcs tanácsnokok hümmögtek, bólogattak.

– Mi ebből a tanulság? – vonta föl bozontos szemöldökét a falunk elöljárója.

– A hét bűvös szám – vágta rá a 

hájas tanácsnok.

– Hét száraz fűszálból kell kötelet sodorni – vélekedett a rezes orrú tanácsnok. 

– A száraz fű megfekszi a jószág gyomrát – 

így a cingár tanácsnok, a falunk vadász-társaságának feje.

– Szép virágcsokrot nem díszíthetünk elszáradt réti fűvel – figyelmeztetett a kancsal tanácsnokasszony.

– Ne üljünk a mezőre ősszel muzsikát hallgatni, mert megszúrja az alfelünk a tövissé száradt fű – okoskodott a harmonikás tanácsnok.

A falunk bölcs bírája a fejét ingatta.

– Ez mind igaz, ám mégsem ez a lényeg! – 

emelte föl a mutatóujját. – A lényeg a következő: egységben az erő! Amit egy ember nem képes elvégezni, azt négy-öt, esetleg nyolc-tíz

könnyedén megcselekszi. 

A tanácsnokok elámultak ekkora tudomány hallatán, arcukat a büszkeség pírja öntötte el. 

– Úgyhogy összefogással, együttesen fogjuk elérni a torony tetejét! – kiáltotta a bíró elszántan.

 

 

(A folytatás a téli számban olvasható)