A 16. század második felében, amikor Velence terein a commedia dell’arte divatba jött, Angliában is felfedezték a színházat és a színjátszást. Korábban itt is vallási témájú moralitás- és misztériumjátékokat mutattak be. Ám a figyelem egyre inkább a közjátékok és a világi történetek felé fordult. Főúri lakomák, egyetemi viták, ünnepségek szüneteiben diákok vagy alkalmi komédiások adták elő ezeket a darabokat, de már nem az utcán, hanem a paloták, a nagyobb épületek termeiben. Ha sikerük volt, másutt is bemutatták a szórakoztató mulatságokat, például vidéken. Nagy becsülete nem volt a komédiásoknak, ezért gazdag főurak pártfogását keresték. Ajánlóleveleikkel utazhattak egyik városból a másikba, mert ha e nélkül indultak útnak, rájuk fogták, hogy csavargók, és hamar börtönben találták magukat. Fogadók udvarán is játszottak: a földszinten ácsorgott a köznép, a gazdag polgárok, arisztokraták a fogadó körfolyosóján, az emeleten ültek. A két népréteg ellentéte szembeötlő volt. Vitatkoztak, megjegyzéseket vágtak egymás fejéhez. A vándorszínészek iskoladrámákat, bohóctréfákat, vásári komédiákat játszottak. Szövegükön esetenként alakítottak – hozzátettek, elvettek – azaz: improvizáltak. 

 

A hivatásos színészekből álló, folyamatosan játszó színtársulathoz nagyváros kellett. Londonban a 16. század közepén már 93 ezer ember élt, de alig 80 év alatt megháromszorozódott a lakosság száma, és ezzel az akkori világ legnagyobb városa lett. Lakosai szórakozásra vágytak, és hogy a színjátékban saját életükre ismerjenek. London állandó otthont adott a színészeknek. 1576-ban épült az első színház – igaz, a külvárosban, a városfalon kívül, mert féltek a sok ember együttlétekor könnyen terjedő pestistől. Theatre (ejtsd: szietör), azaz egyszerűen „Színház” lett a deszkaépület neve. Egy évtizeden belül újabb kettőt húztak fel, a Curtain (ejtsd: kőtn, azaz függöny) és a Rose (ejtsd: róz, azaz rózsa) elnevezésűt. 

 

Volt közönség, voltak színészek, lett színházépület – és megszületett a reneszánsz dráma. Az angol egyetemi kultúra két központja, Oxford és Cambridge (ejtsd: kémbridzs) ontotta a színház iránt érdeklődő fiatalokat, akik ismerték a klasszikus római kori tragédiákat és vígjátékokat, de otthonosak voltak a korabeli olasz és francia színjáték-irodalomban is. Olvasmányaik arra ösztönözték őket, hogy bátran szakítsanak a megszokásokkal, és engedjék szabadjára csapongó fantáziájukat. Írtak rémdrámát, megjelenítettek gyilkosságokat, szenvedélyes szerelmeket és vad ármányt; a komédiák is vérbők és szókimondóak voltak. A verekedés, gyilkosság, izgalom és humor fellelkesítette a közönséget. Az emberek söröskancsóval a kezükben megbűvölten bámulták a színészek attrakcióját, s különösen szerették a gyors táncbetéteket előadó, szórakoztató komédiásokat. Be-bekiabáltak, néha egymással is összevesztek vagy összeverekedtek. A színház népünnepély lett, s erre az athéni demokrácia óta nem volt példa. 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)