Klie (ejtsd: klí) Zoltán 1897-ben született Szekszárdon, 1992-ben halt meg Budapesten. Hosszú életében alaposan megszenvedte a század katasztrófáit, az első világháborúból hadirokkantként, a másodikból három év orosz fogság után tért haza, s a diktatórikus társadalomban hosszú időre kiszorult a képzőművészeti életből. Klie négy év orvosi egyetem elvégzése után iratkozott a festőképző főiskolára, de úgy gondolta, az elemi iskola óta erre a pályára készült: „Álmodozó hangulataim a háború után és orvosi tanulmányaim közben visszajöttek” – írta idős korában. Vaszary János festőművész egyik kedvenc tanítványa lett, s 1925-ben állami ösztöndíjjal két évig Párizsban tanult, ahol más tehetséges társaihoz hasonlóan megtalálta a korszerű forrásokat, amelyekből kedvére meríthetett. Kialakította saját szemléletét és módszerét, melyet találó kifejezéssel ő maga és kritikusai is „kozmikus”-nak neveztek. Nézzük hát képeit, mit festett és hogyan – s mit jelent az, hogy kozmikus festő.

 

Az 1931-ben készült Önarckép lovassal eligazítónk lehet. A kép alsó részén egyetlen erőteljes vonallal meghúzott fej látszik. A szinte ábraszerű rajz – nézd csak, a száj pirosa sem kidolgozott, inkább jelzés! – leegyszerűsítetten ugyan, de megjeleníti a festőt, a címtől függetlenül is fölismerhető: ő az. De hol van ez a fej, milyen térben, hova néz a kusza vonalak között? Lehet, de nem biztos, hogy a lovasra figyel, amelyik olyan messze van tőle, hogy a képen nem látszik nagyobbnak a fejnél. Kétségtelen viszont, hogy egy térben vannak, összetartoznak. A háttérben lévő óriási nap jelzi, hogy valamiféle földi tér ez, ahol az arc fölött elhúz a ruhátlan, daliás lovas. No de hol, mégis? Milyen úton? A levegőben? Vagy talán a festő képzeletében? Igen, de akkor most már a miénkben is: látjuk, amit a festő látott. 

 

Képzelt ló Klie más képein is megjelenik. Az 1934-ben készült Tájképen (a poszteren) párban trappolnak nyugodt, nemes tartással a levegőben, de itt nem ül rajtuk senki, még szabadabban haladnak. A tájkép, az egész élő világ, a világegyetem szerves részei. Alkonyodik a tájon, a nap mintha roppant üregből bukkanna elő, és a tekervényes felhőkkel, a két lóval, a távlatosan fölkanyargó folyóval együtt mesésen összekapcsol eget és földet. A pirosas alkonyfény az egész tájat átszínezi, a homályban nyugvó várost, a hatalmas bástyákat, a hegyoldalt és az alatta kanyargó folyót, ahogy tükrözi az alkonyi látványt. A jobb oldalon három törzsével összesimuló, ágaival egybekapaszkodó fa nyújtózkodik, mintha… De nem is kell a „mintha”, nem szükséges hasonlatokat kitalálni vagy lényeket belelátni Klie festményeibe: a fontos az, hogy érzékeljük képeinek elevenségét, és vele együtt lássuk az egészet. A tájkép nem konkrét földrajzi helyet mutat, hanem olyan alkonyatot, amit csak Klie alkotását nézve élhetünk át.

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)