Mit gondolsz, a mesebeli, szerencsét kereső fiúk közül a legkisebb, mikor a vége-hossza-nincs erdőben bolyong, miért osztja meg kevéske elemózsiáját – két bátyjával ellentétben – az elébe toppanó öreganyóval? Aztán meg miért nem áll bosszút áruló testvérein? Bosszút?! Inkább saját életét újra meg újra kockáztatva küzd, hogy gyengének bizonyuló fivérei is boldogabban élhessenek – miért? Rendkívülien jó vagy amolyan halvérű ember, akiről azt tartják: fát lehet vágni a hátán? 

 

Mondhatod, hogy sok-sok mesében egyáltalán nem nagylelkű a hős, és egészen természetes a bátor, leleményes szereplő diadala és a gonoszság képviselőjének bukása. Megjelenhet a „rossz“ boszorkány, kegyetlen uralkodó, sárkány vagy irigy testvér képében – a „jó“ mindig legyőzi. Nem vitatom, hogy a legősibb vágyakat is kifejező mesék többségében ilyen egyszerű az igazságszolgáltatás: a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. De azért te is találkoztál ennél különösebb fordulatokkal, igaz? 

 

 

Miért örülünk, hogy a sötétedő erdőben bolyongó szegény legény kettétöri kenyerét, és az egyik darabot a hozzá hasonlóan éhes öregasszonynak adja? Mert én mindig örülök – te is? Ráadásul látom, pillanatig sem habozik hősünk, és olyan gyorsan nyúl a tarisznyájába, mintha nem is az esze, hanem az ösztöne vezetné. Csakhogy az ösztön éppenséggel arra késztetné, tartsa meg magának az ennivalót. Ha alaposan meggondoljuk jótettét – amit ugyan busásan viszonoz a próbatevő, öreganyónak mutatkozó tündér –, arra jutunk: cselekedete teljesen őszinte. A fiút nem vezetheti semmiféle számítás és alakoskodás nehéz helyzetében. Sőt! Olyan együttérző és segítőkész, mintha ezekkel a jellegzetesen emberi képességekkel született volna. 

 

Biztosan hallottad már a szinte komor kijelentést: az élet nem mese. Bölcs állításnak tűnik, de nem tudom, mit jelent. Lehetséges, hogy a beszélő csupán igazolni akarja lustaságát, s hogy nincs kedve-ereje önállóan cselekedni? Hiszen rajtunk is múlik, mennyire tesszük meséssé az életünket. A jó döntésekre pedig nem csupán a titokzatos rengetegben kínálkozik alkalom. Már az is jó döntés, ha nem hagyjuk magunkat az orrunknál fogva vezetni. Hiszen az önző és hatalmaskodó emberek csakis úgy érnek célt, ha mások (sokan) elfogadják az alárendelt szerepet – félelemből vagy kényelmességből behódolnak. Különösen veszélyes az a törtető, aki demagóg is egyben. A görög eredetű és „népvezető“-t, átvitt értelemben „megvezető“-t, „megcsaló“-t jelentő szó tövében éppúgy megtalálható a démosz (nép), mint a „demokrácia“ szóban. A demokráciát ismerték az ókorban is, de a „népuralom“ fogalmát másképpen értelmezték. Manapság azt a politikai rendszert nevezzük demokratikusnak, ahol minden állampolgár egyenjogúságát tiszteletben tartják. 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)