A görög drámák szereplői versben beszélnek, néha nem is egyedül, hanem kórusban. Nem csoda, hiszen a színjáték kórusszövegekből alakult ki, s már az is újdonságnak számított, ha ketten-hárman, netán többen személyesítettek meg egy-egy önálló szereplőt. A kórus az egész előadás során jelen volt, magyarázta, megjegyzésekkel kísérte a drámai összetűzéseket, néha bele is avatkozott a cselekménybe. A darab legtöbbször valamelyik legendás király palotája előtt játszódott, s a görög polgárok számára jól ismert mitológiai történetre épült. 

 

Úgy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt a drámaköltők versenyeztek: ki miképpen értelmezi ugyanazt a történetet, s az akkor született legjobb drámák ma is elevenek. Az emberek akkoriban közvetlenebbül éltek a természetben, s a hiányos fizikai-biológiai ismereteiket is képzelettel pótolták: isteni tulajdonságokkal ruházták fel a vihart, a csillagokat, a fákat, és olvasni próbáltak a természeti jelenségekből. Aztán ráébredtek, hogy ősi bölcsességük már nem elegendő, életük fontos kérdései egyre gyötrelmesebbek lettek: mikor mi a helyes tett? Mi igazságos és mi szép? Ekkor születtek azok az ókori drámák, amelyeknek feszültségét a mai kor embere is átéli. 

 

A dráma görög szó, „cselekvés”-t jelent. A drámai versenyeken sok ezren gyűltek össze a csaknem kör alakú teátrumban, fényes nappal, kék ég alatt. Évente kétszer, tavasszal és ősszel rendezték ezeket az ünnepeket. A polgárok saját jogon ingyen nézhették az előadásokat, amelyeket Dionüszosz isten tiszteletére rendeztek. Ő volt a bor és a mámor istene is, alakját sok-sok ellentmondónak tetsző tulajdonságból gyúrták. Talán Szophoklész (ejtsd: szofoklész) drámája, az Antigoné sűríti leginkább a görög tragédia lényegét: a hősök kikerülhetetlen sorsát, választásaik, tetteik következményeit. 

 

Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb – szavalja a kórus a dráma elején. 

 

 

 

(A folytatás az őszi számban olvasható)