Egy kis róka, egy ilyen

lompos farkú, hegyes fülű,

ravaszdi, ám mégis együgyű

kis róka mit csinál?

Mit csinál reggel,

                         délben,

                             este?

És mit, mikor az erdőt

az éjszaka korma belepte,

és zörög az avar, reccsen az ág,

zúgnak a súlyos lombú fák,

bagoly huhog, s holdfény szitál,

mondd, egy ilyen kis róka

                             mit csinál?

Mit csinál hétfőn,

                        kedden,

                            szerdán,

                  és főleg csütörtökön?

Szívében bánat tanyázik-e,

vagy farkát csóváló öröm?

S ha eljön a péntek,

       el a szombat ,

         és el a vasárnap,

– mert a napok jönnek, mennek,

sőt repülnek, szállnak –

mondd, ez a lompos farkú, hegyes fülű

ravaszdi, ám mégis együgyű

kis róka mit csinál?

Tavasz van: kócos, fényes,

ibolyaillatú tavasz van,

madárszárny karcolja össze az eget,

halak fickándoznak a patakban,

         mindenki örvend, aki él:

         a bogár,

                  a lepke,

                           a fűszál –

ilyenkor vajon kis rókánk mit csinál?

És ha jön a nyár, a nyár,

s a nap, mint tüzes kemence fűt,

s ájultan liheg a lomb, és

aranyboglyák lobognak mindenütt,

az erdő is kókad, álmosan

hasal a csönd a lágy mohán,

verítékcseppek csillognak

a fölhevült szikla homlokán,

s pipacstól véres a rét,

         és áll a lepkebál –

mondd, ó mondd nekem,

nyáron a róka mit csinál?

És ősszel, midőn

hervad a virág, hull a lomb,

s melledet túrja, döfködi szíved,

mint földet a vakond,

s a füttyös madárnép is mind

         tova, messze száll –

Ősszel, ősszel

         a róka mit csinál?

Már itt a tél, a jégfogú,

deres, darás vicsorgó ordas,

mint kaszaél peng a fagy,

az éj ha csillagos, ha holdas,

s a hallgatag erdőkre

        lassan hó szitál.

Aki teheti, fűtőzik.

S a lompos farkú mit csinál?

Ha tavasz,

         ha nyár,

                  ha ősz,

                           ha tél,

az a kis róka,

az a lompos farkú, hegyes fülű,

ravaszdi, ám mégis együgyű

kis róka nappal a vackán henyél,

rejtőző rókalyuk mélyén pihen.

Szemét lehunyva álmodik,

úszik a langyos semmiben,

hol a veréb is lúddá változik.

Máskor, hogy az időt múlassa,

S főleg, hogy eddze izmait:

farkával játszik, akár a macska,

majd megfeszíti testét,

        mely karcsú, mint a híd.

Nappal a róka szelíd szőrcsomó,

bújik titkos rejtekén,

míg odakünn a nap süt,

                           szél fúj,

                           esik az eső,

                                    vagy hull a hó.

De ha leszáll az éj,

s leplével mindent eltakar,

a róka vadászni indul:

lábai alatt föl se szisszen az avar,

olyan vigyázva, olyan puhán lép,

hogy neszt ne üssön.

Mint árnyék suhan a fák között,

a holdfény csurgatta ezüstön.

Hűvös éji szél lengedez,

s ő a légsodrásba szimatol,

s tudja, érzi már

ha zsákmány lapul valahol:

alvó nyúl, óvatlan madár

hopp! állkapcsa foglya lesz.

A tóparton vadkacsa bóbiskol,

s míg a nád, a sás neszez,

a róka lecsap rá, gyors mint a villám!

Már a lyukához fut vele

Mára megvan a vacsora,

a vadkacsa finom csemege.

       Olykor persze csak pocok

                           vagy egér akad

fogára, de ő nem válogat,

ha gyötri az éhség.

                       Van úgy, hogy

a faluban kövér tyúkot rabol

– életveszélyes kaland! –

nyomában egy falka eb lohol

csaholva,

         s ő irháját menti,

s ha szerencséje van,

         s az erdő elnyeli,

nyomát kuvasz és komondor

– seregnyi vitéz – már bottal ütheti.

A róka, mondom, nagy vadász,

      ám olykor bizony ő veszít:

amikor sem a jó szimat,

sem a gyors láb nem segít,

zsákmány nélkül marad, s éhezik.