Az Önarckép medalionnal az 1940-es évek elején készült, amikor a fasizálódó Magyarországon egyre embertelenebbé vált az élet a zsidó származású festőművész házaspár, Anna Margit és Ámos Imre számára. Egy festőiskolában találkoztak a harmincas évek elején, és fiatalon összeházasodtak. 1937-ben elutaztak a világkiállításra, Párizsba, ahol megismerkedtek a modern művészet egyik meghatározó mesterével, Chagall-lal (ejtsd: sagall), és biztatást kaptak tőle. Hazatérve Szentendrén dolgoztak.

A negyvenes évektől a kegyetlen törvények alapján Ámost újra meg újra kényszermunkára vitték. Felesége, mint ez a szobabelsőbe zárt, félelemtől és reménykedéstől feszült önarckép is mutatja, várta szerelmes társát, várta még jóval azután is, hogy Ámost megölték. A tragédia Anna Margit egész életét, művészetét áthatotta: bábui, babái, bohócai, szenvedő figurái tanúskodnak erről. Szinte mindig önarcképek, és komédiás voltukban is szomorúak. Szentendrén nyílt meg a művésznő kezdeményező adományozása nyomán az Ámos Imre – Anna Margit Múzeum. A festőnő ’91-ben halt meg, és kívánsága szerint itt, a kertben temették el.         

Nézzük most a Bohóc-fríz alakjait. (fríz: német eredetű, többjelentésű szó, itt az építészetben használatos homlokzati díszítőelemek sávjára utal). A három bohócot a mutatvány előttivagy utáni pillanatban látjuk, amint üdvözlik a közönséget vagy megköszönik a tapsot, de hogy a porond hol van, a műsor milyen helyen játszódik, cirkuszban-e, hogy van-e közönség egyáltalán – mindez meghatározatlan. A háromalakos csoport egységes öltözetű, kiegyensúlyozott tartású. Csak a középen álló bohóc vastagon kifestett, torzított arcát látjuk – kék alapon széles-piros orr, feketével körülrajzolt szem. Várakozóan és egyenesen ránk néz, mintha kérdezne. Az egyik szélső bohóc háttal áll és fölemeli, a másik előrehajol és lehajtja kopasz fejét. Zsákszerű ruhát viselnek, kívül-belül egyek ők hárman, egy húron pendülnek. Mondhatjuk-e, hogy a háromszor egy bohóc a világ közepén lévő porondon áll?

A Bábu is ott van, egyedül van. Egy bábu, és ennyi az egész. Csakugyan? A kép, ahogy Anna Margit megfestette, élettel teli, a bábu az emberre vall, alkotójára. De nézőjére is, mert ő is teremti – azzal, amit beleképzel. (A néző, olvasó, hallgató mindig alkotótárs is!) Ha nemcsak rápillantunk, de a részleteket is megfigyeljük, észrevesszük, hogy az összeszögelt testhez képest aránytalanul nagy, fekete-lila gömbfej ugyanazzal a szenvedő tekintettel néz vissza ránk, mint a fríz középső alakja, és bot-karját is úgy tartja. Sárga-kék ruhája rikítóan könnyű, bohócos: ellenpontozza a sötét, súlyos, repedezett, kopasz koponyát… Kopasz? De hiszen egy piros hajgumival összefogott, levágott copf lebeg felette… Milyen kép ez? Azt is láttatja, ami képzeletbeli? Így idézi meg a bábu történetét?

Bohóc kék-piros csíkos trikóban – a poszteren lévő kép címe ezúttal is tárgyilagos, pontos. Talán csak azt illeszthetnénk még a megjelölés elejére, hogy „öreg”. Pedig a vastagon kimázolt arcú bohócot vastagon felhordott festékkel megjelenítő képen a valódi vonások nem is érzékelhetők, minden olyan harsány, szabályos, a trikó kék-pirosa, a csengős sipka sárga szarvként lehajló ága a hozzávaló zöldes kesztyűvel, és a fodros gallér – legfőképpen azonban a fülig érő száj és a bumszli orr fölött ülő szem harmóniája, rezzenéstelenül finom derűje vonzza a nézőt. Ezért mondható, hogy öreg. Ez a bohóc tudja, hogy ő bohóc, kettős lény, sírva nevettető, vidám és szomorú, esetlen és pompázatos egyszerre. Szóval: szeretnivaló.