A középkori Magyarország halban igen gazdag terület volt, közvetlenül Norvégia után következett Európában. Csak ámulunk, amikor hajdani leírásokat olvasunk a sokféle halászati módszerről, a fogás mennyiségéről és a régi főúri szakácskönyvek kétszázféle halételéről. Őseink konyháján – a szegényekén is  –  százszorta több halat sütöttek-főztek, mint amennyit mi eszünk. Még a 19. század derekán is, amikor már azon búslakodtak, hogy a hajdani bővséghez képest mily kevés hal van a folyóban, csupán Szeged és Csongrád között 37 hasítótanyánfoglalkoztak haltartósítással. Egy ilyen telep pajtáiban 80 asszony 5000 mázsa halat belezett ki, sózott és szárított évente. 

Halaink közt a legelőkelőbb helyet szálkátlan húsuk és ikrájuk (kaviár) miatt a tokfélék foglalták el. Élükön az őrhalnak, királyi halnak, néha víziborjúnak nevezett vizát, az édesvizek legnagyobb tengeri vendégét találjuk. Ez a harcias külsejű vértes hal száz évig is élhet. Öreg példányai elérik a 8-9 méteres hosszúságot és az 1000-1500 kilogrammos súlyt. Fekete-tengeri élőhelyéről úszik fel a Dunán, ívásra alkalmas, kavicsos medreket keresve. A folyószabályozások, a vízlépcsők és erőművek építése előtt Regensburgig is eljutott, és a mellékfolyókban is előfordult. Herman Ottó, a nagy természettudós, 1876-ban így írja le vonulását, amiről öreg halászmesterek elbeszéléséből hallott: az első sereg márcziustól május végéig vonúl fel a Dunába, a második sereg augusztustól deczemberig. Régente, a midőn ez a valóságos óriás még szerette a magyar vizeket, az érkező sereg olyan volt, hogy a víz duzzadozott tőle…  Hogy milyen nagy számban fordult elő valaha ez a halfajta Magyarországon, arról elképesztő adatokat találunk. A Képes Krónikában az áll, hogy
I. András király 1053-ban ötven óriási vizát küldött a császár éhező seregének. A 15–16. században a leghíresebb vizafogó helyeken – Komárom, Csallóköz – 150 vizát is zsákmányoltak egy szezonban, a napi rekord 77 darab volt. 

A kép a Duna Múzeum archivumából származik.

(A folytatás a nyári számban olvasható.)